Évközi 27. vasárnap

 Évközi 27. vasárnap 

Bevezetés

A mai Igeliturgia evangéliumi szakaszában azt kérik az apostolok Jézustól, hogy „növeld bennünk a hitet!”. Ha azt akarjuk, hogy hitünk élő legyen, ápolnunk és növelnünk kell Urunk Jézus segítségével. Miként az életet, úgy az életünket éltető hitet is tovább kell adnunk. Megtesszük-e mi e feladatatainkat? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem törődünk eléggé az életünknek célt és tartalmat adó hitünk erősítésével és növelésével. Uram irgalmazz! 

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy bátortalanok vagyunk hitünk megvallásában. Krisztus kegyelmezz! 

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy oly félénkek és visszafogottak vagyunk még a ránk bázottaknak történő hitünk továbbadásában is. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Az életben csak kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy hitüket töretlenül megőrizték, bátran megvallották, szerinte alakították életüket. A kételyek szakadéka itt tátong mellettünk, hamis képzetek, hazug propaganda, bűnös szokások felhői takarják el hitünk vezérlő csillagát.

Ez a felismerés adta a kérést az apostolok ajkára: Növeld bennünk a hitet! Az Úr Jézus közelében fokozottabban érezték: a hit akkor egészséges, ha növekszik, ha egyre jobban reánk teríti áldott lombsátorát. Ennek a növekedésnek záloga, hogy egész személyiségünkkel Isten felé forduljunk. Belőle árad az a fény és a meleg, ami biztosítja hitünk növekedését.

Az Úr Jézus egy hihetetlennek tűnő képpel szemlélteti a hit jelentőségét. Egy mustármagnyi hit elegendő, hogy a szederfa kiszakadjon a földből, és gyökeret verjen a tengerben. A merész hasonlattal akarja Jézus szemléltetni a hitnek életet átformáló, szinte a lehetetlent is megvalósító erejét.

Gondoljunk csak a pünkösd-kor megszülető zsenge Egyház esetére! A mustármagnyi közösség, az apostolok lelkes hite fává növekszik, és gyökeret ver a pogányság, egy ellenséges világ tengerében.

Gondolhatunk azokra az egye-di esetekre, amikor valaki elnyeri a hit ajándékát, és ez kiemeli az alkoholizmus, a kábítószerélvezés szenvedélyéből.

A dúsgazdag milliomos szétosztja vagyonát és elmegy a harmadik világba betegeket ápolni.

Egészséges, szép fiatal leány lemond a szerelemről, a házasságról, az anyaságról és Krisztust szolgálja az élet elesettjeiben.

Vajon mi mást bizonyítanak ezek a példák, mint a hit csodálatos erejét!

Ha ilyen hordereje van a hitnek, akkor mi sem tehetünk mást, mint az apostolok és kérjük Urunkat, hogy ne csak őrizze meg, hanem növelje is bennünk a hitet.

Hisz a bennünket körülvevő, s még otthonainkba is behatoló közszellem, nem növelni, hanem csökkenteni, s kioltani igyekszik a hitet. Annak ellenére, hogy a vallások reneszánszát éli a világ.

Különösen is a Glóbusznak azon a részein, ahol üldözték, de ott is, ahol szabadelvű, dohos vallásellenes eszmék formálták, illetve formálják még ma is a közvéleményt.

Ez az oka annak, hogy még ma is sokan úgy vélekednek, hogy megalázó a hívő magatartás.

Ez a megállapítás azonban nélkülöz minden komoly alapot. Hiszen a hit olyan igazságok elfogadása, amelyeket Isten üzenetéből ismerünk meg.

Az emberek mindig keresték az Istenhez vezető utakat. Sokan és sokféleképpen próbálták Őt megközelíteni.

Mi, keresztények ezzel szem-ben azt valljuk, hogy Jézus Krisztus élete, tanítása és keresztútja vezeti el az embereket Istenhez. Tőle kaptunk olyan válaszokat, eligazításokat, amelyek túlmutatnak a tudomány világán. Ha ezeket elfogadjuk, nem kell megtagadnunk tudományos nézeteinket.

A hit igazságai nem lezárják az ember előtt a kutatás útjait, hanem sokkalta inkább megnyitják azokat. A Világmindenség végtelenjére emlékeztetnek, amely véget nem érő kalandra csábítja az embert.

A hit növekedése érdekében el kell távolítanunk, az emberi tudatból a tudat alatt is ható akadályokat, téves hiedelmeket

Természetesen nem elegendő az akadályok eltávolítása, a sorom-pók felhúzása. Hitünk csak akkor tud növekedni, ha megfelelő táplálékban részesül. Ilyen táplálék maga az Isten Igéje, annak olvasása és hallgatása.

A vallásos kérdésekkel való foglalkozás. Neves protestáns teológus mondta, hogy a teológiával való foglalkozás a legférfiasabb foglalkozás a világon.

Az Isten Igéjének hallgatása, vallásos írások olvasása csak akkor növeli hitünket, ha életté válik bennünk. Tudhatja valaki kívülről az egész Szentírást vagy a katekizmust, és ugyanakkor lehet hit nélküli ember. A hit pedig csak akkor lesz élő valóság számunkra, ha kovászként átjárja életünket.

Ha pedig átjárja életünket a hit, akkor nem feledkezhetünk meg az adakozásról sem. Hitünk az által is erősödik, növekszik, ha tovább adjuk embertársainknak.

Miként a tovább adott szeretet gazdagítja a saját szeretetkincsünket, ugyanúgy, a másoknak, rokonainknak, honfitársainknak átadott hit is növeli, erősíti a miénket is.

Ámen

Évközi 26. vasárnap

 Évközi 26. vasárnap

Bevezetés

Szent Pál apostol a Timóteushoz címzett leveleket Kr. u. 65 körül írta. Az első levélben olvashatjuk:

„Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás. Így néhányan, akik törik magukat utána, már elpártoltak a hittől, és sok bajba keveredtek” (1Tim 6,9-10). Közel kétezer évvel ezelőtt leírt szavak ezek, a kereszténység kezdetén, és mégis mintha most írták volna azokat.

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk Neked, és nem teljesítettük. Uram, irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk embertestvéreinknek, és cserbenhagytuk őket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Bocsáss meg nekünk, hogy megígérjük, hogy ezt, vagy azt a vétkünket elhagyjuk, és mégsem hagyjuk el. Uram, irgalmazz!

Evangélium után

Akiket szíven talál a mi anyagias világunkban e szentpáli tanítás, azt hiszem, Szent Pált szívesen elküldenék a halálba, csak ilyeneket ne kelljen hallaniuk.

Ő pedig nem tenne mást, mint elénk tenné az evangéliumokat, s Krisztus példabeszédei közül felütné ott, ahol a Mester arról szól, hogy a bogáncsok közé hullott mag azt jelenti, hogy „hallják ugyan a tanítást, de a világ gondjai, csalóka gazdagság és a többi vágy szívükbe hatol, elfojtja az isteni szót, úgyhogy terméketlen marad” (Mk 4,19).

Felütné még Szent Pál a gazdag ifjúról szóló részt, amikor nem tudta elfogadni Krisztus hívását, „elszomorodott, mert nagy vagyona volt.” (Mk 10,22). Az Üdvözítő szívét pedig a gazdag ifjú viselkedése szomorította el: „Tanítványaihoz fordult: „Mily nehezen jut be a gazdag az Isten országába!” (Mk 10,23).

Idézné a mai evangéliumi szakaszt is.

„Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekélyekkel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták sebeit.” (Lk 16,19-21).

Íme, a világ nagy ellentétei. Gazdagság és szegénység. Az egyik pazarol, a másik nélkülöz. Annak ellenére, hogy mindenkinek egyformán joga lenne az emberhez méltó élethez.

Az imént hallott példabeszéd zavarba hozhatja a hívő hallgatót is.

Eszükbe juttathatja azt a gyakran emlegetett vádat, amely szerint a vallás, a kereszténység túlvilági mesékkel vigasztalja a szegényeket. Azokat, akik nem meríthettek a bőség kosarából, mert mások mohón, s a kelleténél többet merítettek abból, s nekik már nem maradt miből meríteni.

E vád hangoztatói szerint a kereszténység azt mondja: „Tűrjetek, majd a túlvilágon mindenért kárpótol benneteket a jó Isten.”

Félreértenénk a példabeszéd értelmét, ha úgy értelmeznénk, hogy a szegények vigasztalására szolgál e példabeszéd. Az Úr Jézus a mennyei boldogsággal nem a szegény Lázárt vigasztalja, hanem a szívtelen gazdagot fenyegeti.

Az éhező Lázárt úgy állítja elénk, mint a gazdagságban élő emberiség szégyenét. Kicsit ehhez hasonlót tesz a TV is, amikor ha pár pillanatra is, de a jólétben élők, a dúsgazdagok szeme elé tárja az éhező embereket, a csonttá és bőrré lesoványodott gyermekeket és aggokat.

Ugyanis súlyosan vétkeznek minden korban és mindenütt azok a szívtelen gazdagok, akik kapzsiságukkal, harácsolásukkal, szegénységbe, nyomorba taszítják ember-testvéreiket.

Számukra, a jézusi tanítás szerint, nincs hely az Isten országában. Ők a kereszténység tagadói, s lejáratói a nem keresztény kultúrájú népek előtt. Akik nem ismerik fel Jézust a nélkülöző embertestvéreikben, azok megdöbbenve hallhatják e napokban a harmadik világ indulatos kritikáját és hallhatják majd a végítélet napján az Úr Jézus eme szavait: „Nem ismerlek titeket!”

Nem folytathatunk struccpolitikát. Napjainkban sok millió ember éhezik, és sok tízezer ember hal éhhalált naponta. Mégsem azon törik az illetékesek a fejüket, hogy hogyan juttassanak élelmet a megtermelt fölöslegeikből, túltermelésből adódó, eladatlan készleteikből az éhezőknek, hanem sokkalta inkább azon, hogy a föld egyik részéről a föld másik részére, hogyan juttassanak el fegyvereket az egymás ellen kegyetlen, testvérgyilkos, és népirtó háborút folytatókhoz.

A világban tapasztalható sok igazságtalanságnak, kegyetlenségnek, szenvedésnek és nyomornak, nem az Úr Isten az oka!

A kínpadot, a korbácsot, a börtönt, a rabszolgaságot, a fegyvereket, a bombákat, az atombombákat, a rakétákat az ember hozta létre, nem pedig az Isten. A szegénységnek és nyomornak is az ember az oka, s nem az Úr Isten!

Kedves jó Testvérem! Veled együtt én is jól tudom, hogy e világméretű problémákat megoldani nem tudom, hogy az egész világ sebeit nem orvosolhatom.

A mai evangélium azonban nem akar nyugton hagyni bennünket e kérdésekkel kapcsolatban, hanem azt akarja, hogy keressük és segítsük emberhez méltó élethez a mi Lázárainkat, hallgassunk Mózesre és a prófétákra, főként pedig az Urunk Jézus Krisztusra, aki nagy árat fizetett azért, hogy mindannyiunkon segítsen:

„Ő, a gazdag szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk” (2Kor 8,9) a leg-értékesebbel, az örök élettel.

Ámen.

Évközi 25. vasárnap

 Évközi 25. vasárnap

Bevezetés

A mai, évközi 25. vasárnap evangéliumában a hamis sáfárról szóló elbeszélést halljuk majd. Megjegyzem, hogy a hatóságok napjainkban is, szinte naponta gyanúsítanak meg, és vesznek őrizetbe valakit hűtlen kezelés miatt. Úgy tűnik az evangéliumi elbeszélésből, hogy a visszaélések és csalások a régebbi időkben is gyakran előfordulhattak. Mivel Jézus példabeszédei alapvetően a mindennapi életből merítik témájukat, nyugodtan állíthatjuk, hogy a hűtlen intéző esete, sem egy tanmese, hanem a valóságban is megtörtént esemény.

Nem értjük, hogy miért dicsérte meg a gazda ezt az okirathamisító, gyengejellemű intézőt. Nem az okirathamisításért, hanem azért a leleményességéért, amellyel igyekezett jövőjét biztosítani.

Ebben a válságokkal teli világban, milyen bennünk, a saját, családunk és nemzetünk jövőjét biztosítani tudó leleményesség?

Vizsgáljuk meg lelkiismere-tünket. 

Kirie litánia

Jézusunk, bocsásd meg, hogy nem tudunk jól bánni a Tőled kapott javainkkal. Uram, irgalmazz!

Jézusunk, bocsásd meg, hogy állandóan zúgolódunk anyagi körülményeink miatt. Krisztus, kegyelmezz!

Jézusunk, bocsásd meg, hogy nem tudunk a hamis mammonból barátokat szerezni. Uram, irgalmazz!

Evangélium után 

Jézusnak, a „hamis sáfárról” szóló ma is időszerű példabeszédét hallottuk az imént. Napjainkban kevésbé ismert a „sáfár” kifejezés, ezért intézőnek is lehet nevezni azt a személyt, akit az ura megbízott azzal, hogy az összes vagyonának a kezelője legyen. A példázatban egy ilyen intézőről esik szó, akit bevádoltak az uránál, hogy eltékozolja a vagyonát. Az úr maga elé hívatta a hűtlen intézőt és közölte vele, hogy nem maradhat tovább intéző, adjon számot az intézőségéről.

A sáfár ekkor így gondolkodott magában: „kapálni nem tudok, koldulni szégyellek”. Ezért az az ötlete támadt, hogy az ura vagyonán, ami még a kezén van, az ura adósainak javára „jótékonykodni” kezd. Úgy hogy, miután elbocsátják az intézőségből, ennek fejében a jól járt adósok majd befogadják őt a házaikba. Úgy járt el, hogy míg jótékonykodott, urát ezzel még jobban megkárosította. Gyakorlatilag csalt és becstelenül járt el, mégis az úr megdicsérte a hamis sáfárát, hogy okosan cselekedett.

A példázat könnyen félreérthető. Sokáig én sem értettem igazán. Félreérthető a példázat. Sokan azt gondolják, hogy Jézus dicsérte meg a hamis sáfárt a példázat végén. Az „úr” szó nem Jézusra, hanem a gazdára vonatkozik. Hangsúlyozni kell, hogy nem Jézus dicsérte meg őt, hanem az intéző ura.

A következő probléma az, hogy ha a sáfár megkárosította urát, akkor az mégis miért dicsérte meg ezek után? Hogyan lehet megdicsérni valakit, amikor az meglopja ura vagyonát, és miután számon kérik tőle, akkor még nagyobb károsítást hajt végre? Mi ebben a dicsérni való, hiszen „ez már több a soknál”? Végül pedig miért aktuális ma is ez a példázat?

Eredetileg a példázat a tanítványok körében hangozott el, de Jézus szavait a farizeusok is hallották, ezért nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Jézus „úgy mondta el Péternek, hogy közben értse Pál is”, úgy szólt a tanítványaihoz, hogy megértsék az ott hallgatódzó farizeusok és írástudók.

Vallási síkra térve: Jézus korában ők voltak az Úristen intézői, a hamis intézők, akik az Istentől kapott ajándékokat, javakat a saját részükre tartották meg, és arra használták a megbízatásukat, hogy ezzel a nép fölé emeljék önmagukat. A „Írások” fölé saját magyarázataikat helyezték mértékül az emberek elé. Ezzel súlyos igát raktak a nép nyakára.

Ott voltak még Jézus körül a vámosok is, akik közül többen ráeszméltek arra, hogy a Mester éppen róluk beszél, ők azok, akik folyamatosan becsapják a népet, de számukra is van kiút. Ők vagyonos és módos emberek lévén, segíthetnék Isten akaratát megvalósulni itt e földön. Enyhíthetnék az igazságtalanságot és a nyomort ezen a Földön. Tehát ők is tehetnének valamit azért, hogy befogadottak legyenek majd az örök hajlékokba.

Miért dicsérte meg az ura a hűtlen és hamis intézőt? Az ura azért dicsérte meg a hamis intézőjét, mert az a saját érdekei szerint jól tudta használni az eszét. Ha a maga érdekében így tud eljárni. A vagyonból nemcsak saját magának tesz félre, de másoknak is juttat, még jótékonykodni is tud, bizonyára ért valamit az intézőséghez is. És ez a lényeg. A dicséretet ezért kapta, és nem a csalásáért.

És milyen szempontból állította Jézus példaként elénk ezt a mihaszna sáfárt? Tényként állapította meg, hogy okosan cselekedett, leleményes volt, hogy „e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai.” A világosság fiai is legyenek hát legalább olyan okosak, mint a mammonimádó világ fiai!

A farizeusoknak, az írástudóknak, a vámosoknak, és minden akkor és ma élő embernek szól ez a történet, hogy tanuljon meg mindenki a saját érdekein túl is látni és segíteni, még bajban is, másik emberen, még az adóson is, mindabban, amiben az segítségre szorul.

Valamint, nem utolsó sorban szól Jézus mindenkori tanítványaihoz, azokhoz, akik keresztényeknek vallják magukat, hogy azt az okosságot, amit az élet különböző területein használnak, hasznosítsák az elesettek és a rászorulók javára is. És ne feledjük nekünk szóló felszólítását: „szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal”

Én azt látom és tapasztalom, hogy az igazi hívők, nem feledik. És hálásak és örülnek, hogy adhatnak, mert „nagyobb öröm adni, mint kapni”.

Ámen

Évközi 24. vasárnap

 Évközi 24. vasárnap 

Bevezetés

A mai, évközi 24. vasárnap Jézus két, rövid, de nagyon sokat mondó hasonlatát közli majd velünk. Az elveszett juhról, és az elveszett drachmáról szólót, s az azok megtalálása fölötti örömről.

Gondolunk e mi azokra a testvéreinkre, akik egykor velünk, közöttünk éltek, de életük folyamán eltávolodtak, eltévelyegtek tőlünk.

Keressük e mi őket? Mit teszünk mi értük, hogy megtaláljuk őket, és vállra véve hozzuk vissza őket közösségünkbe? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket! 

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem keressük a jó Pásztor szeretetével az eltévedt bárányokat. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy a megtalált bárányokat nem segítjük kellően beilleszkedni közösségünkbe. Krisztus ke-gyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem tudjuk embertársainkat örömre hangolni. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Emberi természetünkből következik, hogy kiegészülésre szoruló létünk más emberek barátságára vágyik. Ezért jelentenek számunkra pótolhatatlan kincset a jó szülők, hitvesek, gyermekek, barátok. Ezért ragaszkodunk szellemi és anyagi javainkhoz, amelyeket talán verejtékes munkával szereztünk meg. Szívünkbe szúr a fájdalom tövise, ha ezek közül elveszítünk valakit vagy valamit. Ám az elvesztés fájdalmánál mindig nagyobb a megtalálás öröme.

A mai evangélium jóhíre erről az örömről beszél. Jézus arra tanít, hogy a megtalálás nemcsak az ember, hanem az Isten számára is öröm. Az elveszett bárány, az elveszett drahma, a bűnben elveszett ember megtalálása nemcsak a szegény embernek, hanem a gazdag Istennek is örömet és boldogságot jelent.

Mily vigasztaló, mily öröm tudnunk azt, hogy Isten számára ilyen fontosak vagyunk. Annyira magáénak tart minket, hogy szomorúságot jelent elvesztésünk és örömöt megtalálásunk. Nem, semmiképpen nem hajlandó lemondani rólunk! Ragaszkodik hozzánk, és mindent megtesz, hogy újra megtaláljon minket. Nemcsak vár ránk, hanem utánunk jön és keresi az elveszettet.

Vigasztaló üzenet ez mindannyiunk számára! Hiszen ki nem járta meg közülünk a hűtlenség, az „első szeretet” eltékozlásának szomorú útjait? Sokszor Ádámként bujkáltunk Isten elől szégyenkező bűntudatunkban. Nem válaszoltunk, midőn utánunk kiáltotta: „Ádám, hol vagy?”

És mennyien vannak a templomot messze elkerülők körében, akik nem is hallják Isten őket kereső „Ádám hol vagyát”? Istent azonban nem lehet fölülmúlni a nagylelkűségben! Mindig többet ad, mint amennyit kérünk Tőle.

Azt is érdemes megfigyelnünk, hogy Istennek különös öröme telik az átváltoztatásban! Nem liturgikus, nem dogmatikus értelemben értve a szót, hanem profán értelemben. Ennek a folytonos átváltoztató, folytonos teremtő akaratnak szolgája maga az evolúció, amely úgy dolgozik az anyag átváltoztatásában, mint a kovász a tésztában. Isten átváltoztató szeretete alkotta meg az embert is, akiben fölragyogott a szellem, az öntudat fényessége.

Ezt az átváltoztató munkát folytatta Jézus is, nem a természet, hanem a kegyelem erejével.

Nyilvánvaló azonban, hogy Isten kereső szeretetére nekünk is válaszolnunk kell! Isten kegyelme előtt nem szabad megkeményíteni szívünket és bezárni tenyerünket. Szépen írja a lelkiíró: „Ha egy út megnyílik előttünk, rá kell lépnünk. Ha egy könyv kerül kezünkbe, el kell olvasnunk. Ha egy jóbarát szól hozzánk, meg kell hallgatnunk.”

Isten pedig mindig úgy jön hozzánk, mint egy út, mint egy könyv, mint egy jóbarát. Az út, amely Hozzá, a végtelenül fantáziadús Istenhez vezet: a nagy természet. Amióta élőlény van e világon nem volt, nincs és nem is lesz két egyforma. Még fűszál, s virágszirom s hajszál sem! A könyv, amely róla szól: a Biblia, amelyből megismerhetjük a gondviselő Isten emberért tett nagy tetteit. A jóbarát, aki megajándékoz bizalmával: Jézus Krisztus. Őt állítsuk magunk elé példaképül. Őt, aki a mai evangéliumban ragyogóan megrajzolt pásztor metaforájában, voltaképpen önmagát mintázta meg.

Mit tett az a példabeszédbeli pásztor? Utánament az eltévedtnek.

Amikor a száz juh közül egy elcsatangolt, a pásztor azonnal észrevette. Nem nyugtatta meg magát azzal, hogy „de hát maradt még 99”. Ő minden juhot sajátjának érzett. Fájt neki egyetlen egynek az elvesztése is. Nem írta le, nem húzta ki a névsorból. Nem is kezdett siránkozásba a károsodás miatt. Ehelyett keresésére indult.

Tartsunk tükröt magunk elé. És kérdezzük meg őszintén magunktól: keressük mi egyáltalán az eltévelyedett bárányokat? Feladva kényelmünket, utánamegyünk az eltévelyedettnek? Vagy sajnáljuk értük még a legkisebb fáradságot is?

Annál megdöbbentőbb a mi felelősségünk, mivel Jézus egyetlen elcsatangoltról beszél. A 99 hűséges maradt. Ma azonban mintha fordítva lenne: 99 kóborol el, és egy marad az akolban. Őket ki hozza vissza? Egy pásztor nem is lenne elegendő megmentésükre. A Mester ezért keres munkatársakat. És a hűségesekben találja meg őket. Reményem szerint az itt jelenlevő testvéreimben.

A jó pásztor a rossz útra tért juhot visszavitte, a közösségbe, visszavitte a 99 közé.

A lelki elmagányosodást csak a társaság tudja feloldani. Nincs „maszek kereszténység”, ez fából vaskarika. Szükség van a közös élményekre, ünneplésekre, baráti kapcsolatokra. A közösség biztonságát, erősítését semmi sem pótolhatja.

Végül a jó pásztor örömhangulatot teremtett. Összehívta barátait, társait. Örömre szólította fel őket. S vidám hangulatba hozta őket. Békesség szállt rájuk.

Bárcsak ránk, s hazánkra is, népünk őseink hitéhez történő várva várt visszatérésekor.

Ámen.

Évközi 23. vasárnap

 Évközi 23. vasárnap

Bevezetés

Ismeretes a levélírás kimagasló művelőinek sora: Plinius-tól kezdve, Montesquieu-n, Rousseau-n, Goethe-n, Balzac-on át a mi Mikes Kelemenünkig. Mégis mindezek között első hely illeti a mai szentlecke szerzőjének, Szent Pálnak a legrövidebb levelét, amelyet idősebb korában, első római fogságából írt egy kolosszei kereszténynek, Filemon-nak.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg egymás ellen elkövetett számtalan vétkünket!

Urunk! Add, hogy gyakoroljuk az egymás iránti megbocsátást.

Urunk! Add, hogy érezzük a megbocsátás kegyelmét.

Evangélium után 

Az imént hallott 25 soros rövidke irat a levélírás műfajának páratlan remeke. Formai szempontból kerek egész, minden szava, kifejezése a helyén van, és valamennyi az író alapvető kérését támogatja. Szófordulatai Pál apostol barátságos, humánus szívéről, nemes gondolkodásáról és eleven szelleméről tanúskodnak.

Ugyanakkor nemcsak az adott helyzetben, hanem általános értelemben is örök mondanivalót továbbítanak.

Pál római fogságában megis-merkedett egy Onezimusz rabszolgá-val, akit magához fogadott is megtérített. Erre utal: „fiam ő, akinek bilincseimben adtam életet”. Ám ez a fiú egy kolosszei kereszténynek, Filemonnak volt a rabszolgája, akitől megszökött, s így vetődött Rómába.

Arra is következtethetünk, hogy Filemon maga is Pál apostol korábbi kolosszei missziója alkal-mával lett kereszténnyé. „Önmagad-dal is nekem tartozol” - írja Pál ennek a levélnek a 19. versben.

Filemon nemes lelkű, jóhírben álló ember volt. Onezimusz Pál szolgálatában igen hasznavehetőnek bizonyult, (neve is azt jelenti: hasznos), Pál mégis tiszteletben tartja a kor jogrendjét és törvényeit, nem akarja gazdája beleegyezése nélkül magánál tartani a rabszolgát.

Így a Kolosszéba induló Tihikusszal visszaküldi őt Filemonnak. Nehogy azonban bántódása essék a szökött rabszolgának, ezért ír kísérő, ajánlólevelet, amelyben arra kéri Filemont, ne büntesse meg hűtlen szolgáját, hanem nagylelkűen szabadítsa fel, hiszen már a hitben úgyis testvére lett.

A kifejezés, ahogyan Onezi-muszt ajánlja Filemonnak, megren-dítően szép: „Visszaküldöm őt, mint saját szívemet… fogadd őt úgy, mint énmagamat!”

Pál minden rendelkezésre álló eszközt megragad, elemzi Onezimusz nevét, „egykor haszontalan volt számodra, most azonban számodra is, számomra hasznos…” Mindez azért történt, mert az Úr Isten akarata az, hogy szabadon szolgáljunk neki, s mint testvérek.

A levélke ellenállhatatlan ere-jű, aki megkapja, még ha dühös is volt szolgájára, bizonyára megbékül és belátja, hogy egy sokkal fonto-sabb dologban szolgája megválto-zott, s a köztük lévő viszony már nem a szökés alapján jó vagy rossz, hanem Krisztusban egyszer s min-denkorra jóvá, hasznossá, gyümölcsözővé vált.

De mire is akar tanítani minket egy ilyen kicsinyke levél?

Pál nem hivatkozik levelében apostoli tekintélyére, nem követel Filemontól engedelmességet hatalmi szóval, nem parancsol, éppen ellenkezőleg, magát, mint öreg bebörtönzöttet, megbilincseltet mutatja be, aki egyedül csak a szeretet parancsára apellálhat. Nem magyarázza, milyen értelemben kell venni Krisztus tanítását, mit jelent az evangélium, mit kíván tőle az a tény, hogy szolgája keresztény lett, egyszerűen úgy állítja be a dolgot, mint a szeretet kérdését, amelyben nem is lehet mást tenni, mint az elveszett bárányt szívére ölelni.

Bár világosan látja az apostol a társadalmi struktúrák tarthatat-lanságát, mégsem akarja azokat forradalmi úton megváltoztatni, kicserélni fölrúgni. Pál apostol, mint nagy realista tisztán látta lehetőségeit, illetékessége határait. És élt is azzal!

A görög-római világban még olyan bölcselő és tekintély is, mint Arisztotelész, elfogadja a rabszolgaságot, és jogosságát a természet-törvényből eredezteti. A gazdasági és politikai hatalom birtokosai elképzelhetetlennek tartották rab-szolgák nélkül fönntartani a nemzetgazdaságot.

Először tehát a közgondol-kozás megváltoztatására volt szük-ség, valamint a rabszolgák öntudatra ébredéséhez. A kereszténység itt fogott munkához. A kereszténység elterjedése eredményezte a rabszolgaság megszűnését, azzal, hogy előkészítette a forradalmi változást, és ezt az ember belső világában kezdte meg.

Minden külső változást ugyanis, még a forradalminak mondottat is, a szív forradalmának kell megelőznie. Amikor tehát Pál apostol fiának, testvérének nevezi a szökött rabszolgát, tulajdonképpen forradalmi tettet hajt végre és ezzel példát ad valamennyi kereszténynek.

Belsőleg akarja rávenni a ke-resztényeket arra, hogy ők csele-kedjenek másként, mint pogány környezetük! Ne a gazda-rabszolga, gazda-szegény kategóriák között keressenek érvényesülést, hanem Krisztus normái szerint, akit megismertek, s aki egészen másra tanította őket.

Abszurd dolog, hogy egy ke-resztény egy másik keresztényt birtokoljon, kihasználjon, fogva tartson! A szeretet nevében ez lehetetlen!

Hogy milyen hatást gyakorolt Pál apostol levele Filemonra, ahhoz nem kell dús fantázia. Nem utasította el Pál apostol kérését, nem dobta levelét a papírkosárba, hanem szeretettel őrizgette azt.

E levél ott található az újszö-vetségi Szentírásban, azért, hogy ismételten elolvassuk, és a mi ügyes bajos dolgainkban keressük a Pálé-hoz hasonló megoldásokat, s a mi szívünkben is éljen mindig a Páléhoz hasonló mindent felülmúló testvéri szeretet!

Ámen