Évközi 22. vasárnap

 Évközi 22. vasárnap 

Bevezetés

A keresztény erények közül az egyik legalapvetőbb erény: az alázatosság. De mit is jelent ez a szó? Semmiféleképp nem szolgalelkűséget. Ha más szavakkal akarnánk helyettesíteni, akkor a hozzá legközelebb álló szó az igazság lenne.

Mi vajon tudunk alázatosak lenni? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy életünk nem tükrözi, hogy igaz keresztények vagyunk, akik tudnak alázatot gyakorolni. Uram irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy titkoljuk katolikus voltunkat. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy sokszor viselkedünk alázatoskodón és nem alázatosan. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Az alázatosság nem más, mint a tények tisztelete, a valóság lázadásmentes tudomásul vétele. Önmagunk és embertársaink olyanként való elfogadása, mint amilyenek vagyunk. Annak szerény - alázatos tudomásulvétele, hogy az emberek létezésük első pillanatától kezdve különbözők. A nagy forradalom tömegeket megszédítő jelszavai közül hamis mindjárt: az egyenlőség.

Különböző adottságokkal, testi, szellemi képességekkel, ösztönös adottságokkal, erkölcsi hajlamokkal születnek bele az emberek a különböző környezetekbe és épp ezért ezeknek a képességeknek a kifejlődése is más, és más formában történik. Ezek tudomásul vételéhez, s életünk eszerinti alakításához alázatra van szükségünk.

Az előbbiek értelmében helytelen lenne ál-alázatosságból alábecsülni képességeinket és erényeinket. Arról azonban sohasem szabad megfeledkeznünk, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „Mid van, óh ember, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, akkor mit dicsekszel vele, mint ha nem kaptad volna?” Magát a puszta létet is kaptuk, és mindazt, ami vele együttjár!

Az emberiség józanabbik része és legnagyobbjai ennek mindig is tudatában voltak. Amikor Haydn-t, a nagy zeneszerzőt 76. születésnapján a Teremtés című oratóriumának előadásával ünnepelték, a közönség tombolva ünnepelt, s az idős ember viszont csendet intett és így szólt: „Nem tőlem, onnan felülről jön minden jó!”

Johann Sebastian Bach, a barokk kori német zeneszerző összes zenei kéziratához és sok más művéhez hozzáfűzte kézjegyéhez a S.D.G. kezdőbetűket. Vagyis megvallotta, hogy minden munkáját illetően „Egyedül Istené a Dicsőség!”. (Soli Deo Gloria!)

Viszont senki sem kifogásol-hatja az egészséges önbizalmat és a helyes mértékű ambíciót sem. Ezeknek is megvan a maguk jelentősége. Komoly hajtóerői életünknek! Tehetségünkbe vetett bizalom vezérli lépteinket a sikerek csúcsa felé.

Az is természetes, hogy nem csak a sportban de az emberi társadalomban szinte az élet valamennyi területén megfigyelhető bizonyos versengés az első helyért. Ezt sem kell eleve elítélnünk, ameddig tisztességes, sportszerű eszközökkel történik mindez!

Mindenki jó helyen akar ülni a színházban, a moziban, a vonaton, a sportpályákon. Sokan még a templomban is válogatják a helyeket. Igaz itt nem az első helyeket, hanem az utolsókat. Helyesebben nem az első padsorokat, hanem az utolsókat. Nem tudom miért, de eléggé általános szokás. Remélem nem azért, hogy elsők lehessenek távozáskor.

A munkahelyén is minden ember fölfelé törekszik, és a fizetés ranglistáján is.

Az is nyilvánvaló azonban, hogy nem kerülhet mindenki az első helyre. De az sem kifogásolható, ha valaki megérdemelten kerül a „főhelyre”, amelynek a közösség látja a hasznát. Ám vétkes, átkos, sőt tragikus is lehet az a hiúság, amely őt meg nem illető helyre tör, és nem válogat az eszközeiben.

Ki ne emlékezne az idősebbek közül azokra a gőgös hangokra, amelyek a második világháború alatt és utána uralkodtak Európában? Hogy felmagasztaltatták egyesek magukat, akikért megszédített ezrek rajongtak, s akiktől ugyanakkor józan milliók rettegtek.

S hová lettek ők? Hogy őrzi emléküket a történelem?

Örökérvényűek a krisztusi szavak: „Aki magát felmagasztalja, megaláztatik.”

A földi élet színpadán nem játszhat mindenki főszerepet. Ha azonban azt a szerepet, amelyet az egyének és népek sorsát atyai szeretettel irányító gondviselő Isten jelölt ki számunkra, és amelyet éppen most betöltünk, jól töltjük be, első helyre kerülhetünk Isten országában.

Az Úr Isten szerint ugyanis nem az a döntő, hogy milyen munkakört töltünk be, hanem az, hogy a számunkra kijelölt munkakört Isten akaratának tekintjük-e? El tudjuk-e fogadni gyermeki alázattal, s hogyan töltjük be, hogyan végezzük a számunkra kijelölt munkát, a meghatározott feladatokat.

Ha gyermeki alázattal elfogadjuk, és példamutatóan teljesítjük megbízatásunkat, töltjük be hivatásunkat, akkor a mi vonatkozásunkban a krisztusi mondás második része teljesül majd be: „Akkor Isten fölmagasztal majd minket.” Lehet, hogy már itt a földi létben is, és majd odaát is, és azt mondja majd nekünk: „Barátom menj följebb!”

Ámen.