Évközi 22. vasárnap

 Évközi 22. vasárnap 

Bevezetés

A keresztény erények közül az egyik legalapvetőbb erény: az alázatosság. De mit is jelent ez a szó? Semmiféleképp nem szolgalelkűséget. Ha más szavakkal akarnánk helyettesíteni, akkor a hozzá legközelebb álló szó az igazság lenne.

Mi vajon tudunk alázatosak lenni? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy életünk nem tükrözi, hogy igaz keresztények vagyunk, akik tudnak alázatot gyakorolni. Uram irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy titkoljuk katolikus voltunkat. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy sokszor viselkedünk alázatoskodón és nem alázatosan. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Az alázatosság nem más, mint a tények tisztelete, a valóság lázadásmentes tudomásul vétele. Önmagunk és embertársaink olyanként való elfogadása, mint amilyenek vagyunk. Annak szerény - alázatos tudomásulvétele, hogy az emberek létezésük első pillanatától kezdve különbözők. A nagy forradalom tömegeket megszédítő jelszavai közül hamis mindjárt: az egyenlőség.

Különböző adottságokkal, testi, szellemi képességekkel, ösztönös adottságokkal, erkölcsi hajlamokkal születnek bele az emberek a különböző környezetekbe és épp ezért ezeknek a képességeknek a kifejlődése is más, és más formában történik. Ezek tudomásul vételéhez, s életünk eszerinti alakításához alázatra van szükségünk.

Az előbbiek értelmében helytelen lenne ál-alázatosságból alábecsülni képességeinket és erényeinket. Arról azonban sohasem szabad megfeledkeznünk, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „Mid van, óh ember, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, akkor mit dicsekszel vele, mint ha nem kaptad volna?” Magát a puszta létet is kaptuk, és mindazt, ami vele együttjár!

Az emberiség józanabbik része és legnagyobbjai ennek mindig is tudatában voltak. Amikor Haydn-t, a nagy zeneszerzőt 76. születésnapján a Teremtés című oratóriumának előadásával ünnepelték, a közönség tombolva ünnepelt, s az idős ember viszont csendet intett és így szólt: „Nem tőlem, onnan felülről jön minden jó!”

Johann Sebastian Bach, a barokk kori német zeneszerző összes zenei kéziratához és sok más művéhez hozzáfűzte kézjegyéhez a S.D.G. kezdőbetűket. Vagyis megvallotta, hogy minden munkáját illetően „Egyedül Istené a Dicsőség!”. (Soli Deo Gloria!)

Viszont senki sem kifogásol-hatja az egészséges önbizalmat és a helyes mértékű ambíciót sem. Ezeknek is megvan a maguk jelentősége. Komoly hajtóerői életünknek! Tehetségünkbe vetett bizalom vezérli lépteinket a sikerek csúcsa felé.

Az is természetes, hogy nem csak a sportban de az emberi társadalomban szinte az élet valamennyi területén megfigyelhető bizonyos versengés az első helyért. Ezt sem kell eleve elítélnünk, ameddig tisztességes, sportszerű eszközökkel történik mindez!

Mindenki jó helyen akar ülni a színházban, a moziban, a vonaton, a sportpályákon. Sokan még a templomban is válogatják a helyeket. Igaz itt nem az első helyeket, hanem az utolsókat. Helyesebben nem az első padsorokat, hanem az utolsókat. Nem tudom miért, de eléggé általános szokás. Remélem nem azért, hogy elsők lehessenek távozáskor.

A munkahelyén is minden ember fölfelé törekszik, és a fizetés ranglistáján is.

Az is nyilvánvaló azonban, hogy nem kerülhet mindenki az első helyre. De az sem kifogásolható, ha valaki megérdemelten kerül a „főhelyre”, amelynek a közösség látja a hasznát. Ám vétkes, átkos, sőt tragikus is lehet az a hiúság, amely őt meg nem illető helyre tör, és nem válogat az eszközeiben.

Ki ne emlékezne az idősebbek közül azokra a gőgös hangokra, amelyek a második világháború alatt és utána uralkodtak Európában? Hogy felmagasztaltatták egyesek magukat, akikért megszédített ezrek rajongtak, s akiktől ugyanakkor józan milliók rettegtek.

S hová lettek ők? Hogy őrzi emléküket a történelem?

Örökérvényűek a krisztusi szavak: „Aki magát felmagasztalja, megaláztatik.”

A földi élet színpadán nem játszhat mindenki főszerepet. Ha azonban azt a szerepet, amelyet az egyének és népek sorsát atyai szeretettel irányító gondviselő Isten jelölt ki számunkra, és amelyet éppen most betöltünk, jól töltjük be, első helyre kerülhetünk Isten országában.

Az Úr Isten szerint ugyanis nem az a döntő, hogy milyen munkakört töltünk be, hanem az, hogy a számunkra kijelölt munkakört Isten akaratának tekintjük-e? El tudjuk-e fogadni gyermeki alázattal, s hogyan töltjük be, hogyan végezzük a számunkra kijelölt munkát, a meghatározott feladatokat.

Ha gyermeki alázattal elfogadjuk, és példamutatóan teljesítjük megbízatásunkat, töltjük be hivatásunkat, akkor a mi vonatkozásunkban a krisztusi mondás második része teljesül majd be: „Akkor Isten fölmagasztal majd minket.” Lehet, hogy már itt a földi létben is, és majd odaát is, és azt mondja majd nekünk: „Barátom menj följebb!”

Ámen.

21. évközi vasárnap 2022

 21. évközi vasárnap 2022

Bevezetés 

A mai, évközi 21. vasárnap evangéliumában, a kereszténység korábbi századaiban sokat vitatott kérdést halljuk majd: „Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” És az Úr Jézus bölcs válaszát: „Törekedjetek a szűkkapun bejutni.”

Ha bennünket, ma élő embereket, nem is foglalkoztat az üdvözültek számának kicsiny vagy nagy volta, nem hiba. De nagy hiba lenne, ha nem foglalkoztatna a saját üdvösségünk. S még nagyobb, ha nem az oda vezető keskeny úton járnánk.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirie litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy számunkra, hívő létünk ellenére is, az üdvösség fogalma, lassan üressé váló fogalom. Uram irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy nem, foglalkoztat minket kellően az üdvösségre jutásunk. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy életünkben sokszor nem az odavezető keskeny utat járjuk. Uram irgalmazz!

 

Evangélium után

„Uram, kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” - kérdésre az Úr Jézus kitérő választ adott.

Annak ellenére, hogy az Úr Jézus egyértelműen kitérő választ adott, azt azért nyíltan megmondta, hogy szűk kapu vezet az üdvösségre.

Azt sem mondta meg Jézus, hogy hányan rekednek kívül a kapun, de azt igen, hogy lesznek olyanok, akik már későn zörgetnek.

Ha ugyanis mindenkit, akarata ellenére beterelnénk Isten országába, akkor az inkább hasonlítana koncentrációs táborhoz, mint szabad emberek közösségéhez.

Az üdvösség elvesztésének veszélyére építő középkori, olykor még mai bűnbánati prédikációk hatására az evangéliumban fölvetett kép némileg módosult és másban csúcsosodott ki. Amire Jézus nem válaszolt, arra bátran válaszoltak, és válaszol még ma is egy-két hitszónok. A válaszuk tömören ez: csak kevesen vannak, akik üdvözülnek, csak a kiválasztottak, csak a predestináltak üdvözülnek.

Kérdezhetné valaki: miért szabta az Úr Isten szűkre az üdvösség kapuját? Miért nem tágítja olyan szélesre, amelyen mindenki, tolakodás, erőfeszítés nélkül átléphetne? Mert az Úr Isten nem hajlandó leszállított áron osztogatni az üdvösséget. Az Úr Jézus sokat fizetett értünk, nekünk is meg kell hoznunk érte a magunk áldozatát.

A vallásos életben, az ember erkölcsösebbé, nemesebbé, tökéletesebbé válását nem lehet elérni erőfeszítések nélkül, valami lelki robotgépekkel, háztartási gépekkel, számítógép-programokkal.

Életünk megszentelése, hibáink leküzdése, az erények megszerzése elképzelhetetlen lemondás, önmegtagadás, áldozat nélkül. Rossz hajlamainkat, szokásainkat, szenvedélyeink vadhajtásait nem lehet fájdalommentesen kioperálni. Az erények virágait nem lehet virágboltokban megvásárolni. Mindezekért nekünk naponta meg kell küzdenünk.

Nagyot tévednénk, végzetesen nagyot, ha feladnánk ezt a mindennapos küzdelmet, mondván nekünk már nem kell küzdenünk, mert már biztosítva van az üdvösségünk. Hiszen már kiskorunkban megkereszteltek. Később elsőáldozók lettünk. Még bérmálkoztunk is. Egyházi házasságban élünk, gyónunk és áldozunk, s támogatjuk anyagilag is egyházunkat.

Nincs senkinek sem privilégiuma. Nincs automatikus üdvözülés. Nem elég az, hogy van Bibliánk, de ki sem nyitjuk. S a rózsafüzér ott van az autónkban is a visszapillantó tükörre akasztva, de sohasem imádkozzuk azt. Mindenkinek egyformán szól az Apostol figyelmeztetése: „Félve és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket!” Üdvösségünk legnagyobb veszélye, ha nagyon biztosak vagyunk benne. A vallásos életben nincs magabiztosság! Nincs megállás! Aki nem halad előre, az visszafelé halad.

Ezért mondja az Úr Jézus, hogy „Igyekezzetek!” Igyekezzetek a szűkkapun bejutni, mert könnyen előfordulhat, hogy bezárul előttünk az ajtó. Mert nem vettük komolyan a szűk kapuról szóló szavait, nem vettük komolyan krisztushívő voltunkból adódó kötelességeinket. Halogattuk az Úr Isten és törvényei melletti egyértelmű elkötelezettségünket.

Félelmet ébreszt bennünk az üdvösségre nyíló szűkkapun bejutni nem akaróknak mondott jézusi kijelentés is: „Nem ismerlek Benneteket!” Hiábavaló a kinnrekedtek mentegetőzése. Nem elegendő ugyanis Isten felületes ismerete. Az Isten nem ismeri övéinek azokat, akik nem kötelezték el magukat mellette.

A sokan jönnek majd Keletről és Nyugatról, Északról és Délről és helyet foglalnak Isten országában, magatokat pedig kitaszítva látjátok jézusi kijelentés is félelmet ébreszt bennünk.

Jézus eme kijelentése sok szentírás-magyarázó szerint a zsidóknak szól, akik saját magukat tartották kizárólagosan Isten országába tartozóknak.

És ez a jézusi mondás, egyben jelzése a kereszténység egyetemes jellegének.

A „sokan lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók,” jézusi mondás valamennyiünknek szól.

Mi hívők, az életben, sok vonatkozásban nem vagyunk elsők. És ez nem tragédia! Nekünk egyben, a szeretetben kell elsőknek lennünk. A szeretet tesz bennünket képessé arra, hogy bejussunk a szűk kapun az örök életre.

És hallhatjuk majd a hívó szavakat: „Jöjjetek atyám áldottai: Vegyétek birtokba a világ kezdetétől fogva nektek készített országot.”

Ámen

Évközi 20. vasárnap 2022

 Évközi 20. vasárnap 2022

Bevezetés

Jézus az évközi 20. vasárnap evangéliumában tűzről beszél. Olyanról, amelyet Ő hozott: „Tüzet jöttem bocsátani a földre.” Ez nem fizikai tűz, hanem jelképes: az életigenlés, a buzgóság és az apostolkodás tüzéről van itt szó.

Mi is tüzes lelkülettel hirdetjük az evangéliumot?

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirié Litánia

Jézus Krisztus, téged elküldött az Atya, hogy gyógyítsd a töredelmes szívűeket. Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, te eljöttél, hogy magadhoz hívd a bűnösöket. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, te az Atya jobbján ülsz, hogy közbenjárj értünk. Uram irgalmazz!

Evangélium után

„Tüzet jöttem bocsátani a földre.”

A görög mitológia szerint Prometheus ellopta az istenektől a tüzet és lehozta a földre. A tűz segítségével képes lett az ember világítani, melegíteni és energiát fejleszteni. Ezzel megszüntette a sötétséget, hideget és tehetetlenséget. Az istenek azonban büntetésül a Kaukázus sziklájához láncolták.

A monda mély igazságot tartalmaz. Rámutat arra, milyen nagy szüksége van az embernek a tűzre. De téved abban, mintha az Isten irigyelné a tüzet az embertől. Sőt! Ő maga hozza el a tüzet.

Hol van szükség Jézus tüzére?

Hogy a céltalanság sötétségébe világosságot hozzon.

Jeremiást elfogta egyszer a csüggedés. Ő rátette életét egy szent célra: elvezetni népét az Istenhez. A nép vezetői ezért életére törtek. Vízverembe dobták. Összeomlott előtte minden. Olyan válságba került, hogy Isten előtt így fohászkodott: törölj ki Uram engem az Élet Könyvéből.

Az élet értelmetlenségének kísértése nem áll messze a mai embertől sem. Sokan ismételgetik: „Céltalan a létezés. Nem érdemes küzdeni, dolgozni.” Amíg gazdagság, siker, egészség veszi körül, addig megvannak. De a legkisebb nehézségnél összeroppannak. Kihunyt parazsak, elszenesedett üszkök.

Ki fogja bennük az élet alapvető értelmességének lángját felgyújtani? Ki fogja a céltalanság mélységéből kiemelni őket? Jézus Szíve lángjának fáklyájánál tudnak csak tüzet fogni.

Jézus! Hozd el a világosság tüzét a sötétségben botorkáló emberek számára, hogy lássák életük célját. Legalább egy lépésnyire világíts előttük az élet útján.

A lelki életben a buzgóság tüzére.

Az ember belekerülhet a sötétségnek egy másik útvesztőjébe is. Amikor úgy érzi, az imaéletben, az erénygyakorlásban, tökélesedésben nincs komoly előrejutás. Ilyenkor nagy a kísértése az embernek, hogy abbahagyja a vallási élet gyakorlatait, imáit, önmegtagadását. Lanyhaság lesz úrrá a lelken. A lanyhaság nagyobb baj, mint a súlyos bűn, mert az nem egyszeri aktus, hanem állapot. És aki abban jól érzi magát, ott a belsőélet kialakítása lehetetlen.

Akik érzik magukban a lelkiélet tüzének elhamvadását, imádkozzanak: „Jézus, hozz tüzet, amely a lanyhaság szárazságát lángra lobbantja és a langyosságot felizzítja.” Szent Pál buzdítja híveit: „Legyetek tüzes lelkűek!”

Az Egyház életében az apostolság tüzére.

Isten ügyének szolgálatában is beállhat a tűz hiánya. A tehetetlenség, a rezignáció, az elkeseredett lehangoltság. Főleg, amikor súlyos vészfelhők tornyosulnak az Egyház ege fölé.

A történelemben elég gyakran előfordult ilyen korszak. Ma is hasonló krízisnek vagyunk alanyai. De Jézus hozza a tüzet. Ő megígérte: „A pokol kapui sem vesznek erőt rajta.” Az Egyház fennmaradása mellett isteni garancia áll. Ami Krisztusban megtörtént, az, az Egyházban is bekövetkezik. A Mestert keresztre lehetett feszíteni, át lehetett szúrni a szívét, de csak Nagypénteken! Húsvétvasárnap megfordult a kocka. És azóta minden Nagypéntekre következett még Húsvét.

Urunk! Szítsd fel az Egyház tagjaiban az apostolkodás és a missziós szellem energiáját, hogy a te tüzed lángba borítsa a füstölgő mécsbeleket, a szolgálat lángszórója pedig fellobbantsa a parázsló zsarátnokot és a történelem sötét óráiban se felejtsük: „Gomolygó, sötét felhő felett örökké kék az ég!”

Cocteau francia írótól egyszer megkérdezték: Mit vinne magával égő házából? „A tüzet!” – hangzott a felelet. Mintha a Mennyei Atya is megkérdezte volna Szent Fiát: „Mit viszel magaddal a földre?” „A tüzet!” – válaszolta Jézus. Mintha az apostolok is megkérdezték volna Mesterüket: „Mit hoztál magaddal az égből?” „Tüzet jöttem bocsátani a földre és mi mást akarnék, minthogy végre fellobbanjon.” Lángra kapjon az életigenlés, a buzgóság és az apostolság tüze! Ámen.

Évközi 19. vasárnap 2022

 

Évközi 19. vasárnap 2022 

Bevezető

A mai, évközi 19. vasárnap evangéliumában nekünk mondja majd Jézus: „Éberen várjátok az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.”

Ez nem ijesztgetés! Nem élet-kedvkioltás! Nem lebénítás, hanem tettre késztetés! Az emberi sors reális láttatása. Az örök célját ismerő ember, emberhez méltó szép életre való buzdítása.

Vagy vannak közöttünk olyanok, akik másképp értelmezik Jézus eme mondatát? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirie litánia

Urunk Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy életünkből hiányzik az éberen várakozás lelkülete. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus Krisztus! Bocsásd meg halogató életvitelünket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy végső óránkra való várakozásunkat sokszor nem az éberség, hanem a tétlenség jellemzi. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

A várakozás és éberség szükségességéről szólt a mai evangéliumban az Úr Jézus.

A várakozás jól ismert élet-érzés. Életünkben sokféle formában találkozunk ezzel az érzéssel. Várakozunk az autóbusz és villamos megállóban, a pályaudvaron, a postaablaknál, az orvosi rendelőben.

A fiatalok várják, hogy felnőttekké legyenek, a munkában el-fáradtak, hogy boldog nyugdíjasok lehessenek. A betegek a gyógyulást, a szenvedők a szenvedésektől való szabadulást.

Várjuk a kánikula végét, a levegőt megtisztító, s földet megtermékenyítő esőt.

Az életben mindenki mindig vár valamit, egy olyan állapotot, ami jobb a jelenleginél, ami boldogabbá tesz. Ha az ember már semmit sem vár az élettől, akkor azt, értelmet-lennek és céltalannak tartja. S ha nem hívő, az már önmagában is tragikus, s könnyen választja a tragikus véget, s eldobja az életet önmagától.

Vagy hatalmába keríti a legyőzhetetlen szomorúság, a pánik-szerű menekülés ebből a kilátástalan állapotból, de hová?

A munkába? Az élvezetekbe? Az alkohol és kábítószer világába?

A hívő, keresztény ember is várakozó ember. Ő is várja mindazt, amiről az imént említést tettünk. Ő azonban hiszi és vallja, hogy az élet sohasem válhat értelmetlenné és céltalanná. Tudja, hogy ebben a földi életben sohasem érhetjük el a teljesen gondtalan, s boldog állapotot.

A hívő várakozásainak, vágyainak végső beteljesedésére vár, egy olyan békére és boldogságra, amelyet ez a világ nem adhat, mégis hozzátartozik életünkhez, mégis igaz várakozással fordulunk feléje. Ez a várakozás nem valami meseszerű ábrándra irányul, hanem magára az Úr Istenre.

Az Úr Isten állandóan közeledik felénk. Még akkor is, ha a látszat egészen más. Még akkor is, ha a mögöttünk hagyott század emberisége ezerféleképpen akadályozta és akadályozza, amikor a legsúlyosabb vétkeket követte el, s követi el szinte folyamatosan ellene.

Kezdve a múlt század legvéresebb istenellenes forradalmától, a haláltáborokon, borzalmas világégéseken, a legszörnyűbb emberiségellenes bűnökön: Hirosimán és Nagaszakin át, az állandósult közel-keleti embertelenségeken át, napjainkban a föld számos helyén történő népirtásáig, az orosz-ukrán háborúig.

Ezek látva, reményvesztettek is lehetnénk, sőt kétsége is eshetnénk, ha nem ismernénk az élet által számtalanszor igazolt szentírási szavakat: „Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem.” Isten kegyelme, miként a múltban, úgy a jelenben és jövőben is megtisztítja a földszínét minden gonoszságtól, nemcsak a bukott ideológiáktól, hanem a helyükbe lépő mai divatos, embert, nemzetet, kultúrát semmibevevő ideológiától is.

Az Úr Isten nem a tőke hatalmának minden népre történő kiterjesztéséért fáradozik, hanem szüntelenül azon, hogy az emberek közreműködésével, a te és az én közreműködésemmel beteljesítse a teremtés művét, és kiárassza a megváltás kegyelmét minden emberre. Egészen addig a napig, amikor majd visszatér Krisztus és megdicsőíti a mindhalálig hűségeseket.

Mi hívő keresztények végső soron Urunkat, Jézus Krisztust várjuk. Őt, aki eljön majd a végítélet napján, és eljön végóránkon.

De vajon valóban várjuk Őt? Vagy talán azt mondogatjuk: Még van időnk! De Mennyi? Ha temetőben járunk, és a sírkeresztek feliratait böngésszük, ezt olvashatjuk: Élt 8 évet, 17 évet, 56 évet, 89 évet …

Egyszer nekünk is állítanak majd egy fejfát. Az első számot, hogy mikor születtünk, már most ráírhatjuk, de a másik dátumot, halálunk dátumát, még nem, az még ismeretlen számunkra. De ez mégsem tehet bennünket közömbössé a véget, s életünk alakítását illetőleg.

A gyümölcsfát elsősorban nem virágáért, nem zöldleveleiért ültetjük, hanem ízletes gyümölcseiért. Ha közeledik az ősz, a levelek lehullnak, és a gyümölcsök kezdenek virítani a fán. Ki törődik a levéllel? A gyümölcs a fontos!

Az életünk évei is lehullnak életünk fájáról. Törődjünk azzal, hogy jó gyümölcsöt teremjünk.

Hogy mikor lesz a szüret, az aratás? Az első, második, vagy a harmadik őrváltáskor: Nem tudjuk!

Ma felénk hangzanak Üdvözítőnk figyelmeztető szavai: „Éberen várjátok hát az Ember Fiát, mert megjöhet olyan órában, amikor nem is gondoljátok.”

Ámen.