Évközi 15. vasárnap
Bevezetés
Szeretettel köszöntöm a testvéreket!
A mai évközi 15. vasárnap evangéliumában a
főparancsról, Isten és felebarát szeretetét összekötő parancsról, s az irgalmas
szamaritánusról hallunk majd.
Hogyan gyakoroljuk mi a Főparancsot? Úgy-e, mint az irgalmas szamaritánus? Milyen a mi szolidaritásunk a szenvedő embertestvéreinkkel? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.
Kirié litánia
Urunk, Jézus
Krisztus, bocsáss meg, hogy szenvedő testvéreinkben nem ismerünk fel Téged! Uram,
irgalmazz nekünk!
Urunk, Jézus
Krisztus, bocsáss meg, hogy a bajbajutottak mellett segítségnyújtás nélkül
elmegyünk! Krisztus, kegyelmezz!
Urunk, Jézus Krisztus, bocsáss meg, hogy nem vagyunk az irgalmas szamaritánushoz hasonló lelkületűek! Uram, irgalmazz!
Evangélium
után
„Ki az én felebarátom?”- kérdezte a törvénytudó
Jézustól. Az írástudó kérdésére Jézus az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéddel
válaszol.
Úgy kezdődik, mint egy krimi. Van benne pénzrablás,
véres verekedés, félholt áldozat, cserbenhagyás… Csak éppen nem úgy fejeződik
be, mint a krimik általában: nincs benne szivarozó felügyelő, nem kerülnek elő
a tettesek, és nem a megtorlás győz, hanem a szeretet.
Amikor azonban először hangzott el Jézus ajkáról, nem
is akart izgalmas újsághír lenni. Hanem egy olyan esemény, amelyen érdemes elgondolkodni.
Figyelemfelkeltés egy szenvedő emberrel nem törődő, és egy szenvedő emberrel
törődő embertípusra. Ezzel Jézus feje tetejére állította az öntelt farizeusok
egész erkölcsi rendszerét. És ugyanakkor belesűrítette országának új törvényét
az irgalmas szamaritánus történetébe.
Az ószövetségi pap az áldozat-bemutatásra volt
kötelezve. Számára a kötelesség az áldozat körüli szolgálat. Ezt teljesítette
is. De amikor látja a szenvedő embertársát, nem törődik vele. Az ő számára az
már nem előírás. Ma is vannak ilyenek.
A levita a templom körüli szolgálatra volt hivatva.
Ezt betű szerint betartja. De a szerencsétlen ember szolgálata már nem előírás.
Ma is vannak ilyenek.
Ezután Jézus bemutat egy szamaritánust. Ő kívül áll a
mózesi törvényen, de belső sugallatra hallgat, ezért segít a bajbajutotton.
lássuk be, ilyenek is vannak ma!
Az írástudó, „Ki az én felebarátom?” kérdésére a
választ - a példabeszéd elmondása után - a törvénytudóval fogalmaztatja meg az
Úr: „Az volt a bajba jutott embernek a felebarátja, aki irgalmasságot cselekedett
vele.”
A szamaritánus felebarát volt. - A pap és a levita viszont
nem volt az. Mindketten teljesítették ugyan azt, ami a kötelességük volt. Ma
azt mondanánk azt, ami a munkaköri leírásukban szerepelt. De annál egy
jottányival sem többet.
Jézus a mai példabeszédben nem azt mondotta, amit az
irgalmas szamaritánus történetekor ki szoktak hangsúlyozni, hogy: mindenki a
felebarátod, hanem azt, hogy Te légy minden rászorulónak, mindenkinek, kivétel
nélkül - még ellenségednek is! - a felebarátja! „Tégy Te is hasonlóképpen, mint
az irgalmas szamaritánus!”
Így szoktuk buzdítani a tem-plombajáró híveket: mindenkiben
lásd meg az embert, a felebarátot! Pedig inkább így kellene buzdítanunk: Te
magad viselkedjél úgy, légy méltó arra, hogy minden ember felebarátját,
közelijét, segítőjét lássa benned. (a közeli, és nem a felebarát, lenne a helyes
fordítása az eredeti szónak.)
Mi csak önmagunkat alacsonyíthatjuk le méltatlan
viselkedésünkkel odáig, mint a példabeszédbeli pap és levita, hogy nem vagyunk méltók
a felebarát névre. És mi, magunk emelhetjük fel magunkat a felebarát irgalmas
szamaritánus szintjére.
Ma is időszerű az irgalmas szamaritánus története. A
hazafelé siető pap és levita nem egy régen történt esemény szereplői. Ha
megvizsgáljuk magunkat, akkor rájövünk, hogy végeredményben mi vagyunk azok,
akik azt hisszük, hogy amit Krisztus egybekötött, Isten és felebarát
szeretetét, azt szét lehet választani. Mi, akik mindig valami rendkívüli dologban
keressük az Istent, és nem vesszük észre, hogy a közelünkben tartózkodik. Vakon
sietünk el embertársaink mellett, és semmibe vesszük őket, és nem csak őket, hanem
a bennük felénk közeledő Istent, feledve, hogy Jézus azonosította önmagát
velük.
Amikor közömbösen megyünk el az élet elesettjei: a hajléktalanok,
s a szenvedély betegek mellett. Könyöradományra és tisztességes emberi szóra
sem méltatjuk őket. Arról panaszkodunk, hogy az emberek nem törődnek egymással.
De arról nem, hogy mennyire nem törődünk mi sem másokkal.
Egyre több szomorú és magányos idős ember él közöttünk.
Senki sem törődik velük. Senki sem nyit ajtót rájuk, pedig hogy örvendenének
egy-egy gyermeki, baráti vagy jószomszédi látogatásnak és jó szónak!
De legyünk csak őszinték! Családunkban is mennyivel
többet kellene törődnünk egymással. Mennyivel többször kérdezhetné a férj a
feleségétől, a feleség a férjétől: Mi bánt? Miért vagy oly gondterhelt és rosszkedvű?
És mennyivel többször kérdezhetnék meg idős szüleiktől és gyermekeiktől is: Mi
bánt, mi történt veled?
Ma nekünk szól Jézus mai példabeszédében elhangzott
felhívása: „Menj! És tégy te is hasonlóképpen!” Tégy úgy, mint az irgalmas szamaritánus!
Légy felebarátja minden bajbajutott embernek!
Az irgalmas szamaritánus szeretetével hajoljunk le a szenvedő
emberekhez, s mentsük meg őket, az élet, s az örök élet számára és akkor Isten
is lehajol hozzánk, bekötözi sebeinket, százannyit ad jutalmul, olyat is, amit
kérni sem merünk! Ámen
