Advent 1. vasárnap

Advent 1. vasárnap

Bevezetés 

Ádvent első vasárnapjával ma új egyházi év kezdődik. Ádvent, magyarul várakozást jelent. Tudjuk, hogy évezredek várakozása előzte meg annak az eljövetelét, születését, akire mi is várakozunk.

Ádvent nemcsak a múltra emlékezés, hanem a jelenre való odafigyelés is, mert ádvent egyben új kezdetet, új lendületet is ad nekünk.

S míg karácsonyra várunk, Krisztus eszkatológikus eljövetelének a gondolata is felébred bennünk. És ha Krisztussal akarunk találkozni Karácsonykor, akkor Őt kell felfedeznünk másokban is, és szeretni és segíteni is őket.

Kirie litánia

Jézus Krisztus, Akinek eljövetelét a próféták előre hirdették: Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, Akire az isteni ígéretek sugallatára várakoztak a nemzetek: Krisztus, kegyelmezz!

Jézus Krisztus, Add, hogy eljöveteledre virrasztva és imádkozva várakozzunk: Uram, irgalmazz!

Evangélium után

Advent első vasárnapjával, az új egyházi év kezdetén, ne restelljük, ha felidéződnek korábbi, gyermekkori adventjeinknek szép emlékei. Ne restelljük, ha az advent olyan érzelmeket és reményeket ébreszt fel bennünk, amelyeket már alig veszünk észre, amelyek lassan a tudat alá merültek, vagy merülnek. A jelen, amelyben élünk ugyanis elég borús és kilátástalannak tűnő. Hogy szabaduljunk a jelen nyomasztó súlyától, szoktunk múltba menekülni, vagy optimistán a jövőbe nézni

Az advent nemcsak múltba nézést idéz, hanem jövő felé mutat. A történelem még nem fejeződött be. Nem minden marad úgy, ahogy jelenleg van. A bebetonozások sem szoktak mindig sikerülni, s főleg nem örökkétartók lenni.

Valami új áll még előttünk! Reményeink szerint, előttünk, magyarok előtt is! Ezek szerint, meneküljünk a borús jelenből egy szebb jövő világába?

Urunk Jézus Krisztus nem azt parancsolja, hogy meneküljünk! Sem azt, hogy a szebb jövőről álmodozzunk. Azt kívánja, hogy virrasszunk, hogy éberek legyünk és imádkozzunk! Dolgozzunk és fáradozzunk azon, hogy jobb legyen a jelen! Emberibb és istenibb! Hogy a sötétség felett a világosság, a bűn felett az erény diadalmaskodjék!

Fel kell készíteni magunkat a sokféle értelmű Úrjövetelre. Mert Ő eljön, abban az órában, amelyikben nem is gondoljuk. Hogyan is mondta a költő?

Mikor elhagytak,

Mikor lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten

Az Úr ékezésére való várás, a Krisztusjövetelére való felkészülés, a Krisztus által hangoztatott virrasztás ugyanis nem tétlen virrasztást jelent. Nem semmittevést! Hanem felelősségvállalást jelenünkért és jövőnkért!

Krisztus napjára várni, virrasztva várni, nem azt jelenti, hogy elvonulunk e világból, kivonjuk magunkat a társadalom életének alakításából. Nem törődünk a körülöttünk alakuló, formálódó jövővel, s abba nem szólunk bele, abban nem veszünk aktívan részt.

Mindnyájunknak tennünk kell és nem is akármit, s akármennyit.  Mindnyájunknak megvan a saját kötelességünk is! És ezt tegyük is meg mindannyian, s tőlünk telhetőleg remekül!

Mindnyájunknak önzetlenül kell fáradoznunk saját életünk, társadalmunk, hazánk krisztusibb, boldogabb jövőjéért. Tennünk, hogy jobb legyen népünk élete. Hogy nemzetünk érdekeit szem előtt tartó, egyre hitelesebb, honfitársaikat szerető vezetői legyenek e népnek.

Nem tudom, hányan figyeltünk fel, s felénk hangzónak éreztük-e az evangéliumban: Krisztusnak virrasztásra felszólító szavai mellett, az imádkozásra felszólító szavait? Ő mondta, hogy „Amit nektek mondok, mindenkinek mondom.” Tehát nekünk is! Mert az ima éppoly szükséges, mint a virrasztás!

Sajnos a mai ember nem, vagy alig imádkozik. Nem imádja Istent. A tengerentúli hatalom vezetője a hálaadás napján ki sem ejti nevét. Az ember annál inkább imád sok minden mást. Imádja a nagyszerű haladást, meghökkentően csodálatos technikát! A modern, mindentudó compu-tertechnikát. mikroprocesszorok világát. Imádja az egyre kényelmesebb közlekedést lehetővé tevő autót, - vasárnapi istentisztelete az autómosás. Imádja a műsorszóró műholdrendszert.

Csak a végtelen és mindenható Istent nem, és előtte nem akar letérdelni. Azt hiszi elég önmagának. Az említett személy ezt ki is mondta. Pedig a bölcs XXIII. János pápa szerint a térdelő ember, az imádkozó ember sokkal nagyobb, a világ valamennyi teremtményénél, mert a végtelen hatalmú, teremtő és gondviselő Isten kezébe kapaszkodik.

A Zsinat óta divatos lett a „dialógus”, a párbeszéd kifejezés. Párbeszédet folytatunk az elszakadt keresztény testvérekkel, párbeszédet folytatunk a nem keresztényekkel, az iszlámmal, a buddhizmussal, párbeszédet folytatunk a nemhívőkkel.

De jaj! Miért nem folytatunk dialógust, párbeszédet a jó Istennel? Hívőknek mondjuk magunkat, de templomon kívül, hétköznaponként folytatunk-e párbeszédet a jó Istennel? Imádkozunk-e?

Az igazhitű mohamedán naponként ötször teríti földre imaszőnyegét és ötször imádkozik.

És az igazhitű keresztény hányszor imádkozik naponta? Ha ő is többször borulna le, többször imádkozna, akkor szebb lenne e világ, az Úrjövetel várása, szebb lenne a karácsonya.

Ámen.

34. évközi vasárnap 2020

34. évközi vasárnap 2020 

Bekezdés

Ma, Krisztus Király vasárnapján, az évközi idő utolsó vasárnapján, mintegy koronaként Jézus összefoglalja mindezt, és egészen konkrét tettekre hív meg. Enni, adni az éhezőnek, inni, adni a szomjazónak, meglátogatni a beteget, a börtönben lévőt, felruházni a mezítelent.

Az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit gyakorolva lehetünk csak méltó tagjai Krisztus Király Országának. Ezen az úton járunk? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Krisztus Király! Bocsásd meg, hogy nem törődünk az éhezőkkel. Uram irgalmazz!

Krisztus Király! Bocsásd meg, hogy nem törődünk a betegekkel! Krisztus kegyelmezz!

Krisztus Király! Bocsásd meg, hogy nem törődünk a hajléktalanokkal. Uram irgalmazz.

Evangélium után

Sokan, midőn a király szót hallják, egy letűnt államformára gondolnak. Aranyos, drágaköves koronára, fényes palástra, jogarra és egyéb cifraságokra.

Midőn azonban Krisztus királyságáról beszélünk, nem ilyesmire gondolunk. Egyházunk ugyanis csak azért használja a király nevet Jézus uralmának kifejezésére, hogy hű maradjon a Szentírás szóhasználatához. Nevezetesen ahhoz a jelenethez, midőn Pilátus kérdésére, a szelíd arcú, s megkötözött kezű ártatlan Jézus kijelenti: Igen, én valóban király vagyok.

De miben nyilvánul meg az Ő országa? Alattvalói hogyan tehetnek tanúbizonyságot arról, hogy az Ő országához tartoznak?

Máté evangéliuma ma erre válaszol.

Máté elbeszélésben olyan cselekedetek jellemzik Krisztus országának jelenlétét a világban, amelyek legkevésbé sem tartoznak egy hatalom megnyilvánulásához. A hatalom uralkodni akar, saját akaratát érvényesíti mások fölött, egyre látványosabban szeretné megmutatni erejét. Ezzel szemben Krisztus országa a szeretetben nyilvánul meg. Krisztus országában a szeretet nem érzelmekben, hanem sokkalta inkább tettekben nyilvánul meg.

A szeretetbe beletartozik mindenki. De a Krisztus iránti szeretet megkülönböztetett figyelmet szentel azoknak, akik valamilyen testi, lelki szükségben szenvednek.

A médiumok ezzel szemben, ma már hazai földön is, a leggazdagabbakra irányítják az emberek figyelmét, őket népszerűsítik, s ugyanakkor elterelik a figyelmet az emberiség, s hazai viszonylatban is, a társadalom legszélesebb rétegéről, a nélkülözőkről, s nyomorgókról. Feledtetik azokat, akiknek nincs kenyérkereső állásuk, nincs meg a mindennapi kenyerük, akik minden-nap éheznek, akik rongyokba öltözötten várják a telet, akiknek nincs hová lehajtani fejüket, akik hajléktalanok.

A választási programokat figyelve, még egyik alkalommal sem találkoztam hajléktalanokkal foglalkozó programokról. Hajléktalanok számára létesítendő éjjeli menedékhelyek, melegételt osztó helyek számának növeléséről. Multimilliárdos férjek feleségeinek éhezőknek kötényeikbe rejtett élelmet vivő Szent Erzsébetekről. Rózsacsodákról.

A szükségben szenvedők másik csoportjához tartoznak a betegek. Betegséggel sokféle módon találkozunk az életben. Jézus most azokra gondol, akiknek életéhez tartós módon kapcsolódik a betegség. Ide tartoznak tehát elsősorban az öregek, s azután azok, akiknél valamilyen oknál fogva az egészség tartósan megfogyatkozott. Hányszor ígérték már népünknek az egészségügy rendbetételét. De ezek az ígéretek nem voltak mások, mint üzleti kísérletek, és választási propaganda-fogások. Ezek nem téveszthetnek meg bennünket, betegeinkkel szemben kötelező keresztény magatartásunkban.

Különösen elgondolkodtatók azok a szavak, amelyekkel Jézus a bebörtönzöttekre utal. „Börtönben voltam és fölkerestetek”. S itt a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel gondolunk a börtönökben tevékenykedő börtönlelkészekre, szociológusokra és pszichológusokra, akik a jó Isten kegyelmi segítségével tisztességes emberekké próbálják formálni az embereket.

De a legnagyobb szégyennel tekintünk azokra, akik titkos börtönöket tartanak fel, vagy adnak azoknak helyet - ahol nem látogathatók a rabok, s nem részesülhetnek semmiféle jogi védelemben, csak könyörtelen emberi kínzásokban.

A hívő keresztény embernek Isten országába való tartozásáról azzal kell tanúbizonyságot tennie, hogy küzd a bűn és a halál struktúráinak működése ellen. Már pedig e világban, sajnos hazánkban is eddig soha nem tapasztalt gátlástalansággal működnek ezek a struktúrák.

A világ igazi fejlődése nem az egyre nagyobb profit elérésében, nem is az egyre nagyobb eredményeket felmutató tudományban és technikában mérhető le, hanem abban, hogy mennyire áll az emberi szívek középpontjában a felebaráti szeretet. Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy milyen mértékben állítjuk a pénzt, a tudományt, a technikát a felebaráti szeretet szolgálatába. Hogy nem az éhínség és a nyomor leküzdésének a szolgálatába állítjuk azt, mind-annyian tapasztaljuk.

Az éhínség, a nyomor, az ezernyiféle betegség, a kirekesztés, a gyűlölködés ellen küzdelem, mind-nyájunk szent kötelessége. Ezen kötelességünk teljesítését, vagy nem teljesítését veszi figyelembe az a Jézus, akit királyként gúnyoltak ki a kereszten, s királyok királyaként fogja megítélni a világot.

Ámen

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepére 2020

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele

Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepére 2020

 

Kedves Testvérek!

Megrendítő volt 2020. március 27-én hallani Ferenc pápa szavait, amelyeket az üres Szent Péter téren nemcsak a keresztény hívekhez, hanem minden emberhez intézett: „a lehető legnagyobb sebességgel robogtunk előre, úgy éreztük, erősek és mindenre képesek vagyunk. Epekedtünk a haszonra, engedtük, hogy felemésszenek minket a tárgyak és megrészegítsen a sietség. (…) Folytattunk mindent rendíthetetlenül, és úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban.” Most, amikor Európát és hazánkat a koronavírus járvány második hulláma sújtja, azt érezhetjük, hogy Szentatyánk figyelmeztető szavai semmit sem veszítettek aktualitásukból. Sőt, Szent Erzsébet, a szolgáló szeretet szentjének ünnepe arra hív mindannyiunkat, hogy az Árpád-házi királylány példája nyomán még inkább elgondolkodjunk e szavakon és egymás iránti felelősségünkön.

A kor, amelyben Szent Erzsébet született és a szeretet példáját adta, számos párhuzamot mutat fel napjainkkal. A virágzó középkor idején Európa számos országában sokan nagyon meggazdagodtak és hivalkodtak is vagyonukkal, olyan épületeket emeltek, amelyek előtt máig csodálattal állunk meg, miközben egyre többen süllyedtek nyomorba és nélkülözték az élethez szükséges legelemibb feltételeket is. Ahogy néhány évvel korábban Szent Ferenc elhagyta gazdag édesapja házát, lemondott vagyonáról és lovagi álmairól, úgy az ő példáját követve Szent Erzsébet is elhagyta a türingiai őrgrófi udvart, hogy Jézus tanítása szerint a szegények és betegek szolgálatának szentelje életét. Nyitott szemmel járt, odafigyelt azokra, akiktől sokan borzadva fordították el a tekintetüket.

Életének talán egy kevésbé ismert eseménye, hogy amikor egy leprás koldus érkezett a várhoz, Erzsébet saját kezűleg fürdettette meg és kötözte be sebeit, és mivel a sok beteg miatt máshol már nem volt hely, saját hitvesi ágyába fektetette le. Férje, Lajos őrgróf, aki általában támogatta őt és megvédte irigyeitől, ezt már túlzásnak tartotta. Feldúlva szaladt a szobába, felrántotta az ágyról a takarót, alatta viszont magát a megfeszített Krisztust látta – és térdre borulva adott hálát és kérte Erzsébet bocsánatát.

A 2020-as világjárvány mindannyiunk életére hatással van. Rokonaink és barátaink veszítik el egyik napról a másikra munkájukat és kerül veszélybe megélhetésük, idősek és magányosak maradnak még inkább egyedül, mert senki sem meri felkeresni őket, sokan félve és rettegve zárják magukra az ajtót. Ezért sokkal nagyobb feladat és felelősség hárul azokra, akik a gyógyítás és a felebaráti szeretet cselekedeteit gyakorolják, az orvosokra, ápolókra, szociális munkásokra és önkéntesekre. Így ír erről Ferenc pápa a Szegények világnapjára írott üzenetében, amikor a járvány idején a felebaráti szeretet gyakorlásának fontosságára hívja fel a figyelmet: „A kéz kinyújtása egy jel: olyan jel, amely közvetlenül a közelségre, a szolidaritásra, a szeretetre utal. Hány és hány kinyújtott kezet láthattunk ezekben a hónapokban (…): Az orvos kinyújtott kezét, aki minden beteggel törődik és keresi a megfelelő gyógymódot. A nővér és ápoló kinyújtott kezét, aki jóval a munkaidején túl is ápolja a betegeket. (…) Az önkéntes kinyújtott kezét, aki segíti az utcán élőket és azokat, akiknek ugyan van otthonuk, de nincs mit enniük. Az emberek egymás felé kinyújtott kezét, akik az alapvető szolgáltatások biztosítása és a biztonság fenntartása érdekében dolgoznak.”

Szent Erzsébet ünnepe arra emlékeztet minket, hogy ebben a segítségnyújtásban mi magunk is részt vehetünk, amikor jövő vasárnap anyagi támogatásunkkal azok munkáját könnyítjük meg, akik életüket embertársaik támogatására, a rászorulók és a betegek segítésére és gyógyítására szentelik, és teszik nap mint nap kockára. Az egyházi szeretetszolgálatokra és az idén 90 éves Katolikus Karitászra 2020-ban nagyobb teher hárul, mint korábban bármikor. Szent Erzsébet példája azt üzeni, hogy munkájukat támogatva mi magunk is, akár szobánk biztonságából is, részesei lehetünk ennek a szolgálatnak, és az ő kezükkel egybefonódva, mi magunk is kinyújthatjuk kezünket a szükséget szenvedők és betegek felé.

„Senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában” – tanította 2020. nagyböjtjében Ferenc pápa. Az egyházi év utolsó vasárnapjának, Krisztus Király ünnepének evangéliuma is a szolidaritás fontosságára hívja fel a figyelmünket: éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok – szól a megdicsőült Jézus a jobbján állókhoz, az üdvösség útjaként állítva eléjük és elénk is a szolgáló szeretet cselekedeteit.

A szeretet cselekedetei nemcsak a rászorultakon segítenek, hanem azokat is gazdagítják, akik szolgálnak, mert ezáltal Krisztushoz válnak hasonlókká. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az egészséges embernek sok kívánsága van és elegendő erőt érez magában arra, hogy ezeket meg is valósítsa. A betegnek és a nyomorban élőnek, az ínséget szenvedőnek azonban csak egy vágya van: hogy szenvedésétől, bajától megszabaduljon, de tehetsége és lehetősége talán hiányzik ehhez. Szent Erzsébet élete arra sarkall minket, hogy példája szerint és lehetőségeinknek, eszközeinknek megfelelően mi magunk is vegyünk részt a betegek és a szükséget szenvedők ínségének csillapításában, hogy egykor majd Jézus hozzánk is így szóljon: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!”

 

Kelt Budapesten, 2020. november 15-én

                                                                      a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

  

Felolvasandó 2020. november 15-én, az évközi 33. vasárnap minden szentmiséjén.

Évközi 32. vasárnap 2020

Évközi 32. vasárnap 2020 

Bevezetés

„Íme, jön a vőlegény” halljuk majd a mai evangéliumban.

Az egyházi év vége felé közeledünk. Ez az időszak a végső dolgokat: a halált, a lélek és Isten találkozását juttatja eszünkbe. Az imádság, a bűnbánat ébren tartja a lelket és felkészíti a döntő pillanatra. A földi élet vége, az örök élet kezdete mindannyiunk előtt ismeretlen időpontban, bármikor bekövetkezhet. Ezzel a tudattal éljük e mi hétköznapjainkat?

Kirié litánia

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy oly ritkán gondolunk az életünk végén Veled történő találkozásunkra. Uram irgalmazz

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy nem gondoskodunk arról, hogy legyen mindig olaj a mécsesünkben. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus! Add, hogy meghalljuk a „menjetek elébe” nekünk szóló kérést, és megtegyük a Veled való találkozáshoz szükséges lépéseket. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Úgy gondolom, hogy a mai evangéliumot vegyes érzelmekkel hallgattuk. A tetszés és a nemtetszés érzelmei egyaránt felébredhettek lelkünkben. Ha átgondoljuk az imént elhangzott evangéliumi üzenet részleteit, találunk benne sok, érzelmi reagálás kiváltásához alkalmas szót és jelenséget.

Vagy talán nem tűnik szívtelenségnek, hogy az evangéliumi vőlegény elmarasztalja a késő éjszakában rá várakozó balga szüzeket? Hiszen ők is felkészültek a vőlegény fogadására, elfogadták meghívását a menyegzőre és vártak is rá. Csak éppen tartalék olajt n    em vittek lámpásaikhoz És ez nem figyelmen kívül hagyható tény..

Sokan teszik fel a kérdést: De szabad-e ezért őket kizárni a lakomáról? A vőlegény kis elnézéssel bevihette volna őket a menyegzőre. Hiszen a vőlegénynek látnia kellett, hogy ezek a balga szüzek igyekeztek mulasztásaikat helyrehozni. Barátnőik segítségét kérték és éjszakának idején még az olajt árusító kereskedőt is, felkeresték. Nem szívtelenség-e a késve érkezőket kizárni a lakomáról? Vagy, ironikusan kérdezem: Meg kellett volna őket dicsérni, hogy kockáztatták  a lakodalom megtartását?

Tény, hogy a vőlegény azért ül az okos szüzekkel a terített asztalához, mert ők bármely pillanatban készen álltak az Úr fogadására, minden eshetőségre felkészültek, és komolyan vették a rájuk bízott feladatokat?

Az imént említett, félrevezető következtetések távol állnak a mai evangélium tanításától. Evangéliumi szakaszunkban az Úr Jézus életünk sorsdöntő időpontára, állandó éberségre szeretné felhívni figyelmünket.

A mai evangéliumban említett helyzethez hasonlókkal sokszor találkozunk mi is mindennapi életünkben. Hányszor kellett már vállalnunk életünkben az elszalasztott pillanatok komoly következményeit?

Nem gondolunk arra, hogy vallásos életünkben is lehetnek és vannak is olyan elszalasztott pillanatok, amelyeknek komoly következményeit vállalnunk kell?

Jézus a mai példabeszéddel örök üdvösségünk megszerzésének határidejére irányította figyelmünket. Mintegy figyelmeztet arra! Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.

És nem kisebb hangsúllyal figyelmeztet bennünket Jézus arra is, amit a mai ember nem akar tudomásul venni, hogy sokak előtt bezárul majd az örök élet, az örök menyegző kapuja. Függetlenül attól, hogy hitt-e vagy nem az emberi lélek halhatatlanságában.

Az éberség igen fontos életünkben, de társadalmunk életében is. Az azokra az erkölcsi értékekre történő odafigyelés, amely életünkért, egymásért és a jövőnkért érzett konkrét felelősségben jelentkezik.

E nélkül nem élhetünk. A közvetlen önérdekek: az önzés, a sok pénz, vagy élvezetek utáni vágy, nem a helyes irányba viszik életünket, és ezzel felborul közösségi életünk békéje. Életünk életképtelenné válik. Az ilyen emberi közösségnek nincs jövője. Ezért mindnyájunknak törekednie kell arra, hogy keressük, és meg is őrizzük azokat az értékeket, amelyek kiszabadítják az embereket az önzés, a hatalom, a kapzsiság, a minden áron való meggazdagodás fogságából.

Ezek az erkölcsi értékek segítenek bennünket ahhoz, hogy életünk szolgálattá alakuljon, embertest-véreink szolgálatává. A társadalomban tehát mindnyájunknak szüksége van éberségre, ami fogékonnyá tesz minket azoknak az értékeknek a befogadására, amelyek segítenek minket abban, hogy ki tudjunk lépni önzésünk, vágyaink helytelenül értelmezett szabadságának börtönéből.

A keresztény éberséghez hozzátartozik, hogy segítsük társadalmi életünket keresztény értékeink gyakorlásával Ez is az éberségnek egy olyan formája, amellyel várjuk a vőlegénynek, Urunk Jézus Krisztusnak, a megérkezését.

Az okos szüzek szeretetlennek tűnő magatartásából is ki olvasható egy nagyon hasznos tanulság. És ezzel az Úr Jézus arra akar figyelmeztetni bennünket, hogy mások hite, mások szeretete nem pótolhatja a miénket. Sokat tehetünk mások üdvössége érdekében, de a döntő lépést kinek-kinek magának kell megtennie. Nagyszüleink, szüleink, hitvestársunk istenhite nem elegendő ahhoz, hogy az okos szüzek seregéhez tartozzunk majd a mennyben.

A tíz szűzről szóló példabeszédet akkor értettük meg igazán, ha tudatosodott bennünk, hogy Istentől kapott földi létünk véges időtartamú és körültekintő gondossággal kell készülődnünk a Vele való találkozás döntő pillanatára.

Ámen