29. évközi vasárnap. 2020
Bevezetés
Mutassátok csak meg az adópénzt! Aztán megkérdezte
tőlük: Kinek a képe és a felirata ez? A császáré. Halljuk majd a mai
evangéliumi szakaszban.
Mi magyarok, rég holt királyainkat láthatjuk, sőt a legnagyobb címleten a Haza Bölcsét. Szent István, vagy Deák Ferenc még tudták a mai evangéliumban feltett kérdésre a választ, nem csak az adókérdésre, hanem a kérdés mai változatára is: el kell-e, el lehet-e választani az Egyházat az államtól? Erre nyugodtan válaszolhatunk igennel. Jézus is megfogalmazta már az elvet. Csupán nem szabadna megfeledkezni válasza második feléről: Adjátok meg Istennek, ami Istené! Megadjuk–e mi az Istennek, ami az Istené
Kirie
litánia
Urunk, Jézus!
Bocsásd meg, hogy sokszor vonakodtunk teljesíteni népünk szent javát szolgáló
állampolgári kötelességünket. Uram irgalmazz!
Urunk, Jézus!
Bocsásd meg, hogy gyakran megfeledkeztünk megadni Istennek, ami az Istené.
Krisztus kegyelmezz!
Urunk, Jézus! Add, hogy hazánk törvényei mindig olyanok legyenek, hogy teljesíteni tudjuk az „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” Uram irgalmazz!
Evangélium
után
Jézus ellenfelei azt gondolták, hogy ötletesnek tűnő
kérdésükkel zavarba hozhatják Jézust. Ha a császár pártjára áll, szembetalálja
magát a nép vallásos és nemzeti érzéseivel. Ha az adófizetés ellen szólal fel,
akkor bevádolhatják. A farizeusok már előre örültek biztosra vett sikerüknek,
de ez az örömük korainak bizonyult.
Ma inkább így kérdeznék: Szabad e az állami
törvényeknek eleget tenni? Az államok, nemzetállamok létrejötte az emberi
történelem jelen-tős állomása.
Istenünk teremtő művészetének gazdagságából
következik, hogy a teremtés arculatát a sokszínűség jellemzi. Amióta e világ létezik
nem volt, nincs és nem is lesz soha két egyforma fűszál, egyforma ember sem.
Nincs két egyforma nép, két egyforma nemzet sem a népek nagy családjában. Mily
sokféle nép, mily sokféle kultúra, mily sokféle nyelv! Miért akarják a népeket
uniformizálni, s a kultúrájukat megsemmisíteni, s rájuk erőltetni egy a nép lelkétől
idegen, egyforma, - kultúrának kevésbé mondható tengerentúli kultúrát?
Az ember, mint közösségi lény, mindig kereste azt a
keretet, amelyben egyedi adottságai megőrzése mellett a közösség értékeiben is
részesedhet. Védelemre szoruló létünk is arra ösztönöz, hogy közösségbe
tömörülve őrizzük egyéni és közösségi kincseinket. Ilyen és ehhez hasonló okok
hozták létre az államokat, teremtették meg a nemzeti egységet. Ennek a
közösségnek szolgálata, állampolgári feladataink teljesítése, az adófizetés is,
emberi és keresztény kötelességünk.
Miért van az, hogy egyeseknek nem tetszik a kultúrák
és nemzetek sokfélesége? Miért akarja az erősebb a gyengébbet nemzeti
kultúrájától és függetlenségétől megfosztani? Igaz, hogy az utóbbi két
év-században túlburjánzott a nemzeti érzés, ami számos népet szembe-állított
egymással és véres háborúkat zúdított földünkre.
A hazát nem lehet úgy szeretnünk, hogy megvetjük mások
hazáját.. Tisztelnünk kell minden népet és minden nyelvet. Kosztolányi Dezső
írja: „A természet csak egyetlen édesanyát adott nekünk, s csak egyetlen édes
anyanyelvet.” Másokat nem sértő szeretettel kell őriznünk nemzeti kultúránkat
és ezzel gazdagítani a népek nagy családját.
Az igazi hazaszeretet nem szószátyárság, hanem tettekben meg-nyilatkozó szolgálata annak a közösségnek, amelynek nemzet a neve. Csengjen fülünkbe Arany János figyelmeztetése, kis módosítással
Mennyi szájhős! Mennyi lárma!
…Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen (szeretni) a hazát (A régi panasz)
A másik kérdés: mivel tartozunk Istennek? Furcsa
kérdés és válasz helyett egész sor más kérdést állíthatunk melléje. Például
azt, hogy mivel tartozunk szüleinknek, első-sorban édesanyánknak, akinek testében
életfakasztó menedékre találtunk? Mivel tartozunk hitvestársunknak, aki életre
szólóan nekünk ajándékozta életét? Mivel tartozunk barátunknak, aki életünk
minden válságos helyzetében mellettünk áll? Mivel tartozunk az orvosnak, aki megmentette
életünket? Nem folytatom tovább a felsorolást, mert nyilvánvaló: adósai vagyunk
számos embernek és végső soron Istennek.
A gondolkodó ember felismerheti, hogy ajándékba kapott
léte, élete a nagy ajándékozó Isten adománya. Ezért elszakíthatatlan a Hozzáfűző,
vallásnak nevezett kötelék. A vallás nem szabályoknak, törvényeknek tömkelege,
és ezeknek a betartása, hanem egy igen mély, személyes, elszakíthatatlan
gyermeki kapcsolat, teremtő, s létben fenn-tartó, gondviselő mennyei Atyánkkal,
minden jó ajándékozójával.
Ha valaki gőgös vakságában elmetszi az Istenhez fűző
hit és szeretet kötelékét, hasonlít az ágról leszakadó levélhez, amelynek sorsa
megpecsételődött.
Vagy annak a póknak a sorsáról, amelyről Chesterton ír
az egyik művében. A pók gyönyörködik gyönyörű alkotásában, a szépen elrendezett
finomszálak sokaságában. De észrevesz egy függőleges, különálló erős, többihez
egyáltalán nem illő vastagszálat, és elvágja. Amint elvágta, pillanatok alatt
összeomlott az, amiben előbb még gyönyörködöt, hiszen ez a szál tartotta fenn
fához kötött hálóját. Ilyen annak az embernek is a sorsa, aki elvágja, a
létében fenntartó Istennel a kapcsolatát.
Mi, akik itt vagyunk, nem vágtuk el Teremtő
Istenünkkel összekötő kapcsolatunkat. De megadjuk-e Neki azt, ami az övé. És
úgy adjuk-e meg neki, mint gyermek az Atyjának?
Nekünk nem szabad csak vasárnapi keresztényeknek lennünk.
Nehogy azt higgyük, azzal, hogy vasárnap eljövünk ide templomba, már meg is adtuk
Istennek azt, ami az Istené!
Hétköznapjainknak is olyanoknak kell lenniük, hogy
azok Istennek tetszők legyenek!
Ezzel újra evangelizálhatjuk népünket.
Ámen
