Mindenszentek 2020

Mindenszentek 2020 

Bevezetés

Mindenszentek ünnepével arra figyelmeztet bennünket az Egyház, hogy nemcsak azok a szentek, akiket az egyház oltárra emelt. A közismert szenteknél jóval nagyobb az ismeretlen, szentté nem avatott szentek száma. János apostol megszámlálhatatlannak nevezi seregüket.

Ma őket, Jézus barátait és testvéreinket ünnepeljük, és a Kezdő ének szavaival: Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, Mindenszenteket ünnepelve, akiknek ünnepén ujjonganak az angyalok, és magasztalják Isten Fiát. Hogy valóban ujjongva ünnepelhessünk, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié Litánia

Jézus Krisztus, Bocsásd meg, hogy oly ritkán tekintünk menybe jutott testvéreinkre, és oly ritkán kérjük égi segítségüket. Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, Add, hogy ne csak tiszteljük őket, hanem kövessük is példájukat. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, Add, hogy kitartóan imádkozzunk azon véreink szentté avatásáért, akik az erények magasztos példáját adták a keresztény világnak. Uram, Irgalmazz!

Evangélium után

A mai ünnepen, minden szentnek, szentté avatottnak és szentté nem avatottnak ünnepén azokra emlékezünk, akik a végső állhatatosság kegyelméből szentként léphettek át a halál kapuján. Győzelmes testvéreinket köszöntjük és közbenjárásukat kérjük. A börtönökben, és kényszermunkatáborokban vértanúhalált szenvedettekre is, én személy szerint a Finn Karéliában vértanúhalált halt Pelbárt atyára, akinek része volt abban, hogy ferences lettem. De a többiekre is, az agyonkínzottakra, s a vérontás nélküliekre is, a börtönviselt hitvallókra. De az üldözés idejében börtönt nem viselt, de Krisztushoz hű hívőkre, felmenőinkre is, akiknek köszönhetjük, hogy Krisztust megvalló hívőkként itt vagyunk e templomban és éljük hitvalló keresztény életünket.

Ez az ünnep irányítja figyelmünket, rájuk, a mennyben élő szeretteinkre, és sulykolja belénk, hogy a velük való találkozásnak, a hitvalló keresztény, „szent” életünk mellett, elengedhetetlen feltétele, a földi létből való távozásunk, a halálunk.

Amikor tanítványaimmal tanulmányi kirándulásunk alkalmával, először sétáltunk el Nagycenken a község temetőjébe, ahol a legnagyobb magyarnak, Széchenyi Istvánnak nyugosznak hamvai, és mentünk lefelé a kápolna alatti sírboltba, kitörölhetetlenül vésődtek lelkembe az ott olvasható eme szavak:

"Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi: por és hamu."

Kemény, kíméletlen figyelmeztetés minden ember számára. Voltunk, mint ti.

Íme, így hangzik a holtak, a temetők üzenete. Nem lennénk méltók a keresztény névre, ha a temetőket járva csak a halál üzenetét hallgatnánk meg.

A sírok kereszterdejében nem-csak a virágok, gyertyalángok, aranyos sírkövek vigasztalják gyászoló szívünket. Úgy tűnik nekem, hogy a halottak napján, a virágoskertté varázsolt temetőkbe belekiált Urunk Jézus Krisztus e szavakkal: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki bennem hisz, ha meghalt is, élni fog!”

A temetőkben egyre több helyen láthatjuk a sírhalmokat felváltó, s lehangoló látványt nyújtó betonkalitkákat, amelyekben az elhamvasztott halottak urnáit őrzik. Némelyik mellett ott láthatjuk a kedves halott fényképét is.

Megdöbbentő látvány: valamikor életerős férfi és asszony fényképe mellett a néhány marék hamu.

Miközben ezt nézegeti a hívő ember, eszébe jut valami. Szent hitünk tanítása, amely szerint a kereszténynek nemcsak múltja van, nemcsak jelene, hanem jövője is! A por és hamu mellé odaképzelhetjük azt az embert is, akit majd Krisztus képére újjáteremt az Isten.

Igaz, a halál kegyetlenül széttép minden illúziót. Kiszakít az élők sorából, visszadob az anyag, az atomok világába. Aki halott, az már nem tartozik senkihez, azt már csak lelkileg, s a szeretetszálai kötik szeretteihez.

És senki máshoz nem tartozik már? Vagy talán mégis? Ha igen, akkor kihez? Szent hitünk szerint a Krisztusban elhunytak mégsem árvák! Aki meghalt, az Istenhez tartozik. Egy szeretett vagy egy megtagadott Istenhez. Biblikus szavak szerint: Hiszen Jézus azért halt meg és azért támadt föl, hogy mind a holtaknak, mind az élőknek ura legyen. A Rómaiakhoz írott levél szerint: "Akár élünk, akár halunk, egyaránt az Úréi vagyunk". Aki Krisztushoz kötötte sorsát földi életében, az halála után is hozzá tartozik.

És ez a mi vigasztalódásunk. A szent-páli sorok szerint: "Ha földi sátrunk összeomlik, örök otthont kapunk a mennyben"

Vigasztalásunkra idézem a sokszor idézett krisztusi szavakat: "Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek. Atyám házában sok lakóhely van. Ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok".

Nem nyugtalankodunk hát. Eljön ugyanis értünk is Urunk Jézus Krisztus, és magával visz bennünket, hogy Vele, szeretteinkkel, és minden szenttel együtt lehessünk örök otthonunkban, a mennyben.

Ámen

30. évközi vasárnap 2020.

 30. évközi vasárnap 2020.

Bevezetés

A mai evangéliumi szakaszban Jézus kimondja, hogy a szeretet főparancsán nyugszik minden törvény. A szeretet főparancsában ugyanis szorosan össze van kötve az isten- és emberszeretet. A kettő egymástól elválaszthatatlan. Ősi igazságként hangsúlyozzák a lelki írók, hogy ha úgy érzed, hogy nem megfelelő benned az emberszeretet, akkor szeresd jobban az Istent, s az embereket is jobban fogod szeretni, s fordítva; ha nem elég erős benned az istenszeretet, szeresd jobban az embereket, s az Istent is jobban fogod szeretni.

Életünkben hogy érvényesül a főparancs? Vizsgáljuk meg lelki-ismeretünket.

Kirié litánia

Urunk! Te vagy maga a Szeretet. Bocsásd meg, hogy mi mégsem szeretünk Téged teljes szívünkkel. Uram irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy nem úgy szeretjük felebarátjainkat, amint azt nékünk parancsoltad. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Add, hogy önszeretetünk valóban mércéje legyen felebaráti szeretetünknek. Uram irgalmazz!

Evangélium után

„Mester, melyik a főparancs a törvényben?”

Ma nem főparancsról beszélnek a mai írástudók, hanem a legfontosabb törvényről. „Melyik a legfontosabb törvény?” És erre a válaszuk: a demokrácia.

A hívek jól tudják, hogy mit jelent a magyar nyelvben is meghonosodott demokrácia. Azt, hogy a legfontosabb társadalmak, közösségek életében az, hogy a társadalmat érintő legfőbb kérdéseket közös döntés alapján szabályozzuk.

De az unos untalan hangoztatása miatt a fogalom kiüresedik, és ellenkező tartalommal telítődik meg.

Ezt exportálva terjesztik ki hatalmukat, egyes államok más társadalmi berendezkedésű népek fölé, és hoznak létre a társadalmakban gyűlölködést, békétlenséget, és sok helyen még kisebb vagy nagyobb káoszt is.

Vajon ezek után van-e még értelme beszélni arról, amiről az evangélium beszél, a fő parancsolatról? Van! Sőt egyre sürgetőbb kötelesség!

Jézus ugyanis nem kicserélhető, politikai kurzusok által változtatható jelszavakat adott a hallgatóságának, hanem a két fontos, sőt a legfontosabb törvényt mondta ki az őt kérdezőknek.

A mai evangéliumi szakaszban a törvénytudó azért tesz fel az ószövetségi törvény törvényekkel kapcsolatos kérdést Jézusnak, hogy „próbára tegye”, azaz tőrbecsalja.

Tudjuk, hogy a rabbik 248 parancsot és 365 tilalmat ismertek. Felvetődik a kérdés: Vajon ezek mind egyenértékűek-e? Vagy van köztük egy, amelyik mindegyiknél fontosabb?

Jézus válasza teljesen világos.

Azelőtt is világos volt, de mostantól fogva örök időkre belevésődik az emberi tudatba. Ez a parancs nemcsak a legfontosabb, hanem magában foglalja az összes többi parancsot. Szeretet nélkül egyetlen parancsot sem tudunk igazán teljesíteni. A szeretet parancsa azonban magában foglalja az Isten iránti és a felebaráti szeretetet. Mindkettő az Ószövetségben fogalmazódott meg, ám időben távol, függetlenül egymástól. Jézus szavai és tettei egységbe foglalták azokat.

Sokakban merül fel a kérdés: lehet-e vezényszóra szeretni? Vajon nem fölösleges-e parancsba adni az embereknek, hogy szeressenek? Vajon melyik emberszív ne vágyakozna arra, hogy kiteljesedjék a szeretet tavaszában? Egyébként is a szeretet nem lehet parancs, nem lehet erőltetni.

Nos, ezek a vélemények a szeretet téves értelmezéséből származnak. Sokan, amikor szeretetről beszélnek vagy hallanak, elsősorban ösztönös vonzalmakra, érzelmekre gondolnak. Ám a szeretet nem csupán érzelem! Ha az lenne, akkor igen kevés embert tudnánk szeretni. Az emberi érzelmek világa hasonlít egy feneketlen tóhoz, amely ezer titkot zár magában. Vajon ki ismeri közülünk teljesen saját szívének ezer titokkal teli világát?

Mert nem ismerjük ez a magyarázata annak, hogy szívünk, érzelmeink fölött nem tudunk tökéletesen uralkodni. Csak igen óvatosan és fokozatosan lehet megváltoztatnunk érzelmeink irányát. Egyedül Isten ismeri szívünket,   Isten ismeri egyes egyedül – mondja az Írás - a szíveket és veséket, és mert jól ismeri, hát azért parancsolja, hogy feléje fordítsuk életünket.

De feléje fordítjuk-e életünket? Törődünk-e Istennel való kapcsolatunkkal? - Reggel, felkeléskor minden eszünkbe jut. Csak az nem, hogy keresztet kellene vetni, és Istennek ajánlani napi gondjainkat. - Egész nap rengeteg aggodalom és gond gyötör, de Istentől elfelejtünk segítséget kérni. - Esténként elkészítjük magunkban a napi mérleget, csak Istennek felejtünk el a kapott jókért hálát mondani neki.

Úgy tűnik, hogy a ma emberének az életéből fokozatosan tűnik el az Isten, s szívéből kihal az Istenben való hit, kihal az Isten szeretete.

Nem csoda, ha egyre jobban kihal a felebarát szeretete is szívünkből. S helyét az egymás iránti közömbösség, a mérhetetlen gyűlölködés foglalja el a szívekben.

Valamikor az uralkodó ideoló-giának alapelve és gyakorlata volt a permanens forradalom fenntartása, a folyamatos gyűlöletkeltés. Amit utó-daik ma is folytatnak, sorvadó hatalmuk megtartása miatt.

A gyűlöletkeltéssel szembeni harcot nem szabad feladnunk.„Erőnk szerint küzdenünk kell mindig a legnemesebbekért!” De nem az ő módszereikkel, hanem a jézusi parancs, - szeresd felebarátodat, mint önmagadat, - szellemével, és gyakorlatával.

Volt idő, mikor odamutattak a keresztényekre, s azt mondták: Nézzétek, hogyan szeretik egymást! Ezen keresztények hitének volt toborzó ereje. Van-e a mi hitünknek toborzó ereje? Tegyünk meg mindent, hogy legyen!

Ámen

29. évközi vasárnap. 2020

29. évközi vasárnap. 2020

Bevezetés

Mutassátok csak meg az adópénzt! Aztán megkérdezte tőlük: Kinek a képe és a felirata ez? A császáré. Halljuk majd a mai evangéliumi szakaszban.

Mi magyarok, rég holt királyainkat láthatjuk, sőt a legnagyobb címleten a Haza Bölcsét. Szent István, vagy Deák Ferenc még tudták a mai evangéliumban feltett kérdésre a választ, nem csak az adókérdésre, hanem a kérdés mai változatára is: el kell-e, el lehet-e választani az Egyházat az államtól? Erre nyugodtan válaszolhatunk igennel. Jézus is megfogalmazta már az elvet. Csupán nem szabadna megfeledkezni válasza második feléről: Adjátok meg Istennek, ami Istené! Megadjuk–e mi az Istennek, ami az Istené

Kirie litánia

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy sokszor vonakodtunk teljesíteni népünk szent javát szolgáló állampolgári kötelességünket. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy gyakran megfeledkeztünk megadni Istennek, ami az Istené. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus! Add, hogy hazánk törvényei mindig olyanok legyenek, hogy teljesíteni tudjuk az „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Jézus ellenfelei azt gondolták, hogy ötletesnek tűnő kérdésükkel zavarba hozhatják Jézust. Ha a császár pártjára áll, szembetalálja magát a nép vallásos és nemzeti érzéseivel. Ha az adófizetés ellen szólal fel, akkor bevádolhatják. A farizeusok már előre örültek biztosra vett sikerüknek, de ez az örömük korainak bizonyult.

Ma inkább így kérdeznék: Szabad e az állami törvényeknek eleget tenni? Az államok, nemzetállamok létrejötte az emberi történelem jelen-tős állomása.

Istenünk teremtő művészetének gazdagságából következik, hogy a teremtés arculatát a sokszínűség jellemzi. Amióta e világ létezik nem volt, nincs és nem is lesz soha két egyforma fűszál, egyforma ember sem. Nincs két egyforma nép, két egyforma nemzet sem a népek nagy családjában. Mily sokféle nép, mily sokféle kultúra, mily sokféle nyelv! Miért akarják a népeket uniformizálni, s a kultúrájukat megsemmisíteni, s rájuk erőltetni egy a nép lelkétől idegen, egyforma, - kultúrának kevésbé mondható tengerentúli kultúrát?

Az ember, mint közösségi lény, mindig kereste azt a keretet, amelyben egyedi adottságai megőrzése mellett a közösség értékeiben is részesedhet. Védelemre szoruló létünk is arra ösztönöz, hogy közösségbe tömörülve őrizzük egyéni és közösségi kincseinket. Ilyen és ehhez hasonló okok hozták létre az államokat, teremtették meg a nemzeti egységet. Ennek a közösségnek szolgálata, állampolgári feladataink teljesítése, az adófizetés is, emberi és keresztény kötelességünk.

Miért van az, hogy egyeseknek nem tetszik a kultúrák és nemzetek sokfélesége? Miért akarja az erősebb a gyengébbet nemzeti kultúrájától és függetlenségétől megfosztani? Igaz, hogy az utóbbi két év-században túlburjánzott a nemzeti érzés, ami számos népet szembe-állított egymással és véres háborúkat zúdított földünkre.

A hazát nem lehet úgy szeretnünk, hogy megvetjük mások hazáját.. Tisztelnünk kell minden népet és minden nyelvet. Kosztolányi Dezső írja: „A természet csak egyetlen édesanyát adott nekünk, s csak egyetlen édes anyanyelvet.” Másokat nem sértő szeretettel kell őriznünk nemzeti kultúránkat és ezzel gazdagítani a népek nagy családját.

Az igazi hazaszeretet nem szószátyárság, hanem tettekben meg-nyilatkozó szolgálata annak a közösségnek, amelynek nemzet a neve. Csengjen fülünkbe Arany János figyelmeztetése, kis módosítással

Mennyi szájhős! Mennyi lárma!

…Nem elég csak emlegetni:

Tudni is kell jól szeretni,

Tudni bölcsen (szeretni) a hazát (A régi panasz)

A másik kérdés: mivel tartozunk Istennek? Furcsa kérdés és válasz helyett egész sor más kérdést állíthatunk melléje. Például azt, hogy mivel tartozunk szüleinknek, első-sorban édesanyánknak, akinek testében életfakasztó menedékre találtunk? Mivel tartozunk hitvestársunknak, aki életre szólóan nekünk ajándékozta életét? Mivel tartozunk barátunknak, aki életünk minden válságos helyzetében mellettünk áll? Mivel tartozunk az orvosnak, aki megmentette életünket? Nem folytatom tovább a felsorolást, mert nyilvánvaló: adósai vagyunk számos embernek és végső soron Istennek.

A gondolkodó ember felismerheti, hogy ajándékba kapott léte, élete a nagy ajándékozó Isten adománya. Ezért elszakíthatatlan a Hozzáfűző, vallásnak nevezett kötelék. A vallás nem szabályoknak, törvényeknek tömkelege, és ezeknek a betartása, hanem egy igen mély, személyes, elszakíthatatlan gyermeki kapcsolat, teremtő, s létben fenn-tartó, gondviselő mennyei Atyánkkal, minden jó ajándékozójával.

Ha valaki gőgös vakságában elmetszi az Istenhez fűző hit és szeretet kötelékét, hasonlít az ágról leszakadó levélhez, amelynek sorsa megpecsételődött.

Vagy annak a póknak a sorsáról, amelyről Chesterton ír az egyik művében. A pók gyönyörködik gyönyörű alkotásában, a szépen elrendezett finomszálak sokaságában. De észrevesz egy függőleges, különálló erős, többihez egyáltalán nem illő vastagszálat, és elvágja. Amint elvágta, pillanatok alatt összeomlott az, amiben előbb még gyönyörködöt, hiszen ez a szál tartotta fenn fához kötött hálóját. Ilyen annak az embernek is a sorsa, aki elvágja, a létében fenntartó Istennel a kapcsolatát.

Mi, akik itt vagyunk, nem vágtuk el Teremtő Istenünkkel összekötő kapcsolatunkat. De megadjuk-e Neki azt, ami az övé. És úgy adjuk-e meg neki, mint gyermek az Atyjának?

Nekünk nem szabad csak vasárnapi keresztényeknek lennünk. Nehogy azt higgyük, azzal, hogy vasárnap eljövünk ide templomba, már meg is adtuk Istennek azt, ami az Istené!

Hétköznapjainknak is olyanoknak kell lenniük, hogy azok Istennek tetszők legyenek!

Ezzel újra evangelizálhatjuk népünket.

Ámen

28. évközi vasárnap 2020

28. évközi vasárnap 2020

Bevezetés 

A Szentírás, - így a mai 28. évközi vasárnap evangéliumi szakaszában is - gyakran hasonlítja Isten országát lakomához. A szentmise is egy Isten által rendezett lakoma. Mi, akik jelen vagyunk e szentmisén, elfogadtuk a lakomára való meghívást. De mielőtt elkezdődne az eucharisztikus lakoma, kérdezzük meg önmagunktól: menyegzős köntösbe öltözött e lelkünk? Nem kell-e valamit alakítani a köntösön? Ha igen, tegyük meg!

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem fogadtuk el minden vasárnap az eucharisztikus lakomádra szóló meghívásodat. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy az eucharisztikus lakomán való rész-vételünkkor hiányzik belőlünk a lakoma öröme. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy elmulasztjuk hívni ismételten a lakomádról távolmaradókat és a nem hivatalosakat. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Az Úr Jézus a mai vasárnap evangéliumi szakaszában, az Isten országáról tanítja hallgatóit. Mert nemcsak a tanítványok, hanem minden kor hívője kíváncsi arra, hogy mi is az, illetve milyen az? Jézus az imént hallott példabeszéddel válaszolt tanítványainak, és válaszol nekünk is.

"A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának.". Milyen egy lakodalom? Ezt még a vidéki hagyományos lakomán legalább már egyszer részt vett városi, de főleg a vidéki emberek egyformán jól tudják, hogy milyen. Finom ételek, italok, esküvői torta, sokféle édesség, jókedv, zene, tánc. Együtt lehetünk családunkkal. Kiterjedt rokonságunkkal és barátainkkal. Baráti, jóhangulatú beszélgetések. Ilyenkor a vendégek osztoznak az ünnepeltek örömében. Akit meghívnak, kitüntetésnek érzi, "hivatalos vagyok"- így mondjuk, s ha mégse megy el valaki, úgy érzi, hogy kimarad valami jóból.

Jézus korában is hasonló volt a menyegző, talán azzal a különbséggel, hogy hét napon át tartott a dínom dánom. A menyegző, a lakoma a legnagyobb esemény volt, és ma is az, nemcsak a fiatalpár, hanem a jelenlévők számra is. Ezért érthető volt, hogy Jézus ezt a hasonlatot használta a mennyek ország képének magyarázásához.

Ki a példabeszédben szereplő király? Maga a mennyei Atya.

A lakomára való meghívásban Jézus, az Istennek azt a jóságát akarja érzékeltetni, amellyel meghív bennünket az örök élet lakomájára.

Különös, hogy a király hiába küldi szolgáit a meghívottakhoz. Méghozzá kétszer is, azok nem törődnek a meghívással. Elmennek, ki a majorjába, ki meg a keresete után. Mások meg megfogják szolgáit, megverik, sőt meg is ölik. Durva viselkedésükben tetőfokára hágott a király ellen elkövetett hálátlan és érzéketlen visszautasításuk.

Kik ezek a hivatalosak? A szöveg első értelmezésében a Jézus korabeli választott néphez tartozókra utal, akik a Jézus által hirdetett Isten országába való meghívást vissza-utasították. Isten küldötteinek bántalmazása, megölése vonatkozhat a Jézus előtt élt, s választott népet Istenhez való visszatérésre buzdító prófétákra, de magára Jézus Krisztusra is.

A történelem folyamán a földi lakodalmas ház, az egyház mégis megtelik. Isten ugyanis minden embert meghív a menyegzőre, nem-csak a zsidókat, hanem a pogányokat, a régebbi korokét csakúgy, mint az újabbakét, s napjaink pogányait is. Sőt jókat és rosszakat is egyaránt.

Az evangéliumi elbeszélés tulajdonképpen eddig egy kerek egész. Azonban az evangélium nem történelmet, nem üdvtörténetet tanít csupán, hanem mindig tartalmaz hallgatóinak szóló üzenetet is.

Ma a megkeresztelt keresztények a hivatalosak a menyegzőre, a mennyei lakoma előképére, a szentmisére. De elfogadják-e a mai hivatalosak erre a lakomára szóló meghívásukat

Sajnos a települések, városrészek lakóinak nemhogy a fele, de optimális esetben is legfeljebb tizede jár templomba.

Akkor a több millió hivatalos vendéget, a templomokból hiányzó több millió katolikus hívőt, kikkel lehet helyettesíteni? Kik ők, akik megtöltik mégis a lakodalmas házat? De valóban megtöltik a jelenlevők a templomokat? Oh, nem!

Nyilván nem lehet ilyen összefüggéseket keresni a mai valóság és a példabeszéd között, de a jézusi meghívásra adott emberi válaszok tartalmilag, ma is helytállók.

A parabola lényegi mondanivalója az, hogy Isten minden embert meghív országába, de nem mindenki fogadja el a meghívást. Akik határozottan visszautasították a meghívást azok az anyagi javakat, azok megszerzéséért való törtetést fontosabbnak tartották, mint a lakodalmon való részvételt.

Ma sincs másként! Ma is sokan tartják összehasonlíthatatlanul fontosabbnak a gyakorlati, anyagi érdekeket, mint a lelkieket.

Ha keresztelés, vagy esketés alkalmával megkérdezem, miért nem gyakorolják a hitüket? Azt válaszolják, hogy „nincs rá időm”. Pedig a helyes és igaz válasz az lenne, hogy „nem tartom fontosnak”. Amit ugyanis fontosnak tartunk, arra mindig tudunk időt szakítani.

Természetesen vannak, akik elfogadják a meghívást, és róluk mondja Jézus, hogy bemennek a menyegzőre. Szeretném úgy hinni, hogy mi, itt jelenlevők, mindannyian ezek közé tartozunk.

Nem tudom, szoktunk-e arra gondolni, hogy ha az Úr a mai távollevő hivatalosak helyét, a ma utcai járókelőivel, jókkal és gonoszokkal töltené meg a menyegzős házban, mi lenne a reakciónk?

Pedig ezekhez a mai utcai járókelőkhöz, jókhoz és gonoszokhoz, bennünket küld az Úr, hogy hívjuk a menyegzőre, a sokféle értelemben s sokszínű rongyokba öltözötteket. A mi feladatunk, hogy menyegzős köntösbe öltöztessük őket, és méltókká tegyük a menyegzős lakomán való részvételre.

Amen.

Assisi szent Ferenc 2020

 Assisi szent Ferenc 2020

Bevezetés

A mai nap Szent Ferenc Atyánkra, Isten szegénykéjére emlékezünk, aki egészen az Istennek akart élni, egészen a szegény Jézust akarta követni. Megtalálta azt a sajátos hívatást, amelyre az Isten hívta őt. Kövessük Ferencet az egyszerűségben, az Isten, ember és természet iránti szeretetben. 

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy mi csak megcsodáljuk, de nem követjük igaz szívvel Ferenc atyánk életét. Uram irgalmazz!

Urunk! Add, hogy kövessük Őt a szegények és koldusok szeretettében és segítésében.

Urunk! Add, hogy mi is testvérünkként és nővérünkért szeressük a teremtett világ lényeit. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Szent Ferenc 1182-ben született, a gyönyörű szép olasz városkában, Assisiben. Eredeti neve Bernardone János volt. Édesapja gazdag posztókereskedő volt. Nevét később Jánosról Francescora, kisfranciára változtatta édesapja meg, abbeli örömében, hogy fia éppen Franciaországi (Provance-i) távolléte alatt született. Örökösének, vagyona megsokszorozójának álmodta fiát. Maga mellé vette az üzletbe.

Ferenc azonban inkább fényes lovagi jövőjét tervezgette. A bolt zárása után esténként szórakozott. Nótaszó, lantpengetés, tréfák töltötték ki életét. Vidám, víg életet élt.

A szegényeken pedig, amikor csak tehette, mindig segített.

Korában városháborúk dúltak szerte Itáliában, így Assisi és Perugia közötti is. A háborúban, 1202-ben az assisiek vereséget szenvedtek. Ferenc fogságba került. A fogság ideje alatt, Ferenc tartotta a lelket a társaiban.

Amikor szabadult, súlyos beteg lett. Rádöbbent arra, hogy az emberi életben minden mulandó, többé nem élhet úgy, mint eddig. Felgyógyulva még megpróbálkozott egyszer lovagi terveinek megvalósításával, ám hamarosan Spolettóban látomása volt, az Úr jelent meg neki. S azt kérdezte tőle: „Ki a nagyobb? Az úr, vagy a szolga?” Ferenc egyszavas válasza ez volt: „Az Úr!” És jött a Ferencet mélyen megérintő, s elgondolkodtató válasz: „És Te mégis a szolgát szolgálod!” És ettől a pillanattól kezdve kezdett egyre jobban az Úrnak szolgálni. Egyre többet, és elmélyültebben imádkozni, elmélkedni. Betegeket ápolt, szegényeknek alamizsnát osztott.

Újabb látomásban részesült. Ekkor Ferenc azt kérdezte az Úrtól: Mit akarsz, hogy tegyek? Az Úr válasza ez volt: Menj és építsd újjá házamat, hiszen látod, omladozik, roskadozik.

Ferenc szó szerint vette, s nekilátott a környékbeli roskadozó kápolnák kijavításához, a Szent Damján templom rendbe hozásához. Hogy legyen miből rendbe hozni, ennek érdekében eladott néhány vég posztót édesapja készletéből.

Máskor posztót osztott ki a rongyos, ruhátlan szegényeknek. Mindez nem tetszett édesapjának. Megharagudott rá. És visszakövetelte tőle a posztók árát. De hiába.

Ezért a püspök elé hurcolta, kérve a püspököt, hogy ő parancsoljon rá, hogy adja vissza a posztók árát. Ferenc ekkor ledobta édesapja lába elé magáról a tőle kapott díszes ruháját, mondván: Többé nem mondom Bernardone Pétert atyámnak, hanem csak a Mennyei atyát.

Mezítelen testét a püspök takarta be püspöki palástjával. Jelezve ezzel, jelképesen, hogy az Egyház oltalmába veszi ezt az önmagát egészen Istennek átadó, s életét a Gondviselésre bízó, az élet elesettjeit segítő fiatalembert.

És nem haza, hanem a magányba és az élet elesettjei közé ment. Mint Isten bolondja, dalos kedvű trubadúrja járta Umbria utcáit, s hirdette az evangéliumot, megtérésre, s Isten és emberszeretetre buzdította az embereket.

Egyre többen csatlakoztak hozzá. Követőinek száma egyre nőtt. Amikor nagyon sokan voltak, első követőivel elmentek, a pápához, és kérték közösségük első szabályzatának, regulájának jóváhagyását III. Ince pápától.

A regula jóváhagyását segítette a pápa álma, mert Ferencben, az álmában látott, a roskadozó Lateráni bazilikát vállával megtámasztó férfit vélte felismerni.

Élete evangéliumi élet volt.

Mindenéről lemondva, Krisztus tanítását követve élte az evangéliumi életet szegénységben.

Fájt neki, hogy kora kereszténysége elszakadt az evangéliumok tanításától. Fájt neki, hogy oly sok volt korában a szegény és a koldus és olyan sok az Istent, Krisztust, Egyházat elhagyó, támadó eretnek.

Nekünk fáj-e, hogy napjainkban oly sok a szegény, és oly sok az Isten és Egyház ellen lázító, hitehagyott eretnek népvezér?

Krisztus képében járt köztünk, s egyre többeket vonzott magához evangéliumi életével.

A Fioretti szebbnél-szebb legendákat tartalmaz életéből. És életét gyönyörű film, Napfivér és Holdnővér dolgozza fel.

Bárcsak a mi életünk is Szent Ferenc atyánk életéhez hasonló evangéliumi élet lenne, amellyel egyre többeket tudnánk Krisztushoz vezetni.

Az által újjáépített és szépített Porciunkula kápolna közelében, 1226. október 3.-án, Ferenc, míg az őt, a puszta földön fekvőt körülvevő testvérek, a börtönéből szabadítsd ki lelkem, zsoltárt énekelték, távozott Ferenc az örökkévalóságba.

Most visszaidézzük ezt a pillanatot, lélekben ott állunk a körülötte állók közt, s a hála érzése száll feléje, és a kérés: Segítsen bennünket is, hogy mi is úgy követhessük Urunk Jézus Krisztust, miként ő, és olyan véget érhessünk, mint amilyent ő.

Ámen