22. évközi vasárnap 2020

 22. évközi vasárnap 2020

  

Bevezetés

A keresztségben Isten gyermekei lettünk, és azt a hivatást kaptuk, hogy életünkkel hasonlóvá váljunk emberségünk örök eszményképéhez, Jézus Krisztushoz. Példája nyomán oda kell adnunk önmagunkat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Mindezt önkéntes önmegtagadással és napi keresztjeink készséges hordozásával. Gyöngeségünkben áll-hatatosságot csak Istentől remélhetünk, azért esdve kérjük az Urat: Könyörülj rajtunk, Urunk!

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket! 

Kirié litánia

Jézus Krisztus, Akiben eljött hozzánk a láthatatlan Isten: Uram irgalmazz!

Jézus Krisztus, Aki Véredben váltságot és szabadulást hoztál: Krisztus, kegyelmezz!

Jézus Krisztus, Akiben mi is Istennek tetsző élő, szent, áldozattá válhatunk: Uram, irgalmazz!

Evangélium után

„Neki sokat kell szenvednie!”

Hallottuk az imént felolva-sott evangéliumi szakaszban.

Az Úr Jézus tanítványai nem tudják elfogadni ezt a tényt. Nekik más elképzelésük van a messiásról, mint Jézusnak. Ők elsősorban politikai hatalomváltásra gondolnak, amelynek ugyan része a vallásosság megreformálása, de számukra a győzelem a királyi hatalom átvételét jelentette. Ebbe az elképzelésbe nem fért bele a szenvedés és a halál. A feltámadásra tett utalásokat pedig érthetően nem tudták értelmezni.

Vágyuk süketté tette őket. Nem hallották, hogy Jézus a Jordán vizében történt megkeresztelkedésekor alázatos Messiásnak nevezte magát. Ezt tette a kísértések idején is. Ezt erősítette meg Keresztelő János küldöttségének. A maga messiási elképzelését és öntudatát, Izaiás próféta jövendölése alapján, a szenvedő szolga képével világította meg.

Tanítványai, az egyre nö-vekvő népszerűsége láttán, mindezeket képtelenek felfogni. Az Úr Jézus eme kijelentése, nem egy elszólás. Az Úr Jézus tudatosan szoktatta ehhez a gondolathoz övéit. „Ettől fogva, elkezdte… mondani tanítványainak”, olvastuk az evangéliumban.

A szakaszt vizsgálva, meg-gondolatlanság lenne, ennek a szakasznak, csak az Úr Jézus életében betöltött helyét vizsgálni. Nagyon fontos felfigyelni arra, hogy Máté evangélista feladatának tekintette olvasóinak a kereszt botrányára való felkészítését. Világossá teszi olvasói számára, hogy nem az események véletlen tragikus egybeesése vezetett Jézus kereszt halálához, hanem ez az Úr Jézus tudatosan vállalt sorsa, küldetésének teljesítése. Az Úr Jézus gonoszság elleni küzdelmének belső logikájából következik ez a sors.

Az Úr Jézus szokatlanul kemény hangon utasítja vissza Péter apostolt. Ezt mondja a későbbi szentnek és vértanúnak: „Távozz tőlem, sátán!" Hogyan mondhat ilyes-mit annak a Péternek, akit egyháza legfőbb pásztorául rendelt? Hogyan mondhatott i1yesmit annak a Péternek, akire a mennyország kulcsait bízta? Nem értjük ezt az ellentmondásos magatartást.

Válaszunk megfogalmazását megkönnyíti az a körülmény, hogy Jézus is szükségesnek látta meg-indokolni kemény, korho1ó szavait: Emberi módon és nem Isten tervei szerint gondolkozol.

Péter nem ismerte még a csak később leírt kinyilatkoztatott szavakat: „Amint egy ember által jött a halál a világba, úgy egy ember által jön az üdvösség is”. Hogy miért ilyen és miért nem más formában, az a Mennyei Atya titka marad. Mi hívő lélekkel elfogadjuk.

S ott van a mai evan-géliumban hallott, s nehezen elfogadott jézusi kijelentés: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen”.

Valamikor a remeték, a középkor szentjei vezeklő övet hordtak, amely testüket kínozta. Durva darócöv volt ez, és sok szent még szögekkel „ékesítette”, és ezt a fájdalmat ajánlották föl Krisztusnak. Ma már idegen ilyesmi tőlünk. Ma már nem kell – a múltban sem kellett – ilyen önsanyargatásokat végeznie senkinek sem azért, hogy Krisz-tusnak a mai evangéliumban hallott szavait teljesíthesse. Elég – sok esetben túlontúl is – azoknak a kereszteknek a felvétele, amit a mindennapi élet rak vállainkra. Elegendő, ha azokat a fájdalmakat viseljük el, amikben, egy-egy betegségben van részünk.

Az Úr Jézus sohasem kért és kér rendkívüli dolgokat követőitől. Ma sem kér. Ma is csak a hitvalló keresztény élettel járó kereszteknek a felvételét kéri. Ma a keresztény becsület, a lelkiismeretesen teljesített kötelesség, a szépen elvégzett munka, a tisztességes tanulás keresztének a felvételét kéri e szavakkal: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen.”

Lelkiismeretesen teljesíteni a kötelességeket, szépen végezni a munkát, komolyan tanulni és tanítani, rendszeresen járni, a szentmisére, ezek azok a keresztek, amelyeket föl kell vennünk, és Krisztussal együtt kell hordanunk.

Van-e értékesebb önmegtagadás és kereszthordozás, mint amikor a szülő lemond a szórakozásról, hogy gyermekeivel foglalkozzék, idejét és energiáját odaajándékozza nekik?

Vegyük fel naponta a ránk bízottakkal való szeretetteljes foglalkozás keresztjét.

Vegyük fel a testileg-lelkileg leépülő szülőről, hitvesről történő szeretetteljes gondoskodás keresztjét.

És vegyük fel az embertestvérekkel való együttélésből adódó mindennapos kereszteket is! Így, egymás türelemmel való elviselésével, teljesítjük Jézus Krisztus nagy parancsát, a szeretet parancsát. Így leszünk mi valamennyien kereszthordozó krisztuskövetők.

Amen.

21. évközi vasárnap

 21. évközi vasárnap

Bevezetés

A mai évközi 21. vasárnap evangéliumában hangzik el Jézus ajkáról az ismert kérdés: Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Természetes folyamat, hogy a korral, ismereteink gyarapodásával, gazdagodik a Jézusról alkotott ismeretünk is. S erősödik, s mélyül a Benne való hitünk. Valóban? S bennünk is?

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az Élő Isten Fia! Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az Út, az Igazság és az Élet! Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az Élet és a Feltámadás! Uram irgalmazz!

Evangélium után

Nekünk is szól az Úr Jézus tanítványaihoz intézett eme kérdése: „Kinek tarják az emberek az Ember-fiát?”

Keresztény hitünk Jézus Krisztusra épül. Ezért a kérdés számunkra óriási horderejű. Nem mindegy, hogy milyen választ adunk rá. Keresztény hitünk ennek a válasznak a függvénye.

Az idők folyamán, Jézus, kérdésére különféle válaszokat adtak az emberek. Ha költői fantáziával összegyűjtenénk Jézus kortársainak és személyes ismerőseinek a véleményt e kérdéssel kapcsolatban, akkor ilyenféle fantázia szülte válaszokat kapnánk:

A szemvilágát visszakapott Bartimeus e kérdésre adott eme válasza világos. Jézus az ő világossága és fénylő napja, aki teljesen újjávarázsolta az életét.

Egészen másképpen nyilatkozott Manassze, egy korabeli nagy-birtokos, akit Jézus felszólított, hogy hagyjon el mindent és kövesse őt. Válasza: Jézus túl sokat kíván. Megveti a gazdagokat. Ő azt se tudja, hogy mit tartson felőle. Jézus nyugtalanná teszi és elrabolja lelki békéjét.

A költői fantáziával megszólított egyik közeli rokona, unoka-testvére keményen fogalmazva így válaszol: Jézusnak elment a józan esze. Megzavarodott. A család szégyene.

Egészen másként nyilatkozik a római százados, akinek Jézus meggyógyította szolgáját: Jézus? Isten Fia! Ki más?

Nem így a templomi kereskedő. Ő a kérdésre dühbe gurul és így válaszol: Jézus? Majd én megmutatom neki, hogy kicsoda. A kereskedők kiűzése miatt a templomból még lakolni fog.

Tovább sorolhatnánk azokat a kevésbé fantázia szülte véleményeket, amelyek személye iránti ellenérzésből születtek.

Egyesek falánk és borissza embernek nevezték Jézust, aki egy asztalhoz ül a bűnösökkel.

Mások ördögtől megszállott ellenséget láttak benne, aki megszegi a mózesi törvényeket.

Pilátus előtt a császár ellenségének nevezték.

A zsidó főtanács istenkárom-lóként méltónak tartotta a halálra.

Kétezer év alatt, főleg az utóbbi száz évben mennyi szennyes, mocskos dolog látott napvilágot, az elkereszténytelenítő erők szolgálatában álló gátlástalan tollforgatók kezéből! Alapvető ateista dogma volt évtizedeken át, hogy nem is létezett, nem is történelmi, hanem mítosz alkotta személy.

Mennyi történelmietlen hazugsággal és rágalommal illették személyiségét azok is, akik elfogadták őt történelmi személynek. Azok az írások már jóindulatúaknak mondhatók, amelyek forradalmárnak, tragikus hősnek, megvalósíthatatlan utópia délibábhősének, egy időben, a rockzene pedig szupersztárnak nevezik Jézust.

Mindezek ellenére Jézus alak-ját, ma is ragyogó fény övezi, mivel ő nem az, amit róla a minden szentet, bemocskolók írnak, vagy mondanak.

Jézus tisztában volt a róla alkotott vélemények tömkelegével. Nem sokat törődött ezekkel. Csak egyre volt kíváncsi, egyet tartott fontosnak: Hogyan vélekednek róla apostolai? Azok a férfiak, akiket barátainak nevezett, akikre rá akarta bízni művének folytatását. Ezért szegezi nekik a kérdést: „Hát ti kinek tartotok engem?” A kérdés elhangzott és társai nevében Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia!”

Jézus egykor apostolainak tet-te fel a nagy kérdést. Ma nekünk szegezi ezt a kérdést. Mert ma sem a kívülállók véleményére kíváncsi, hanem a miénkre. Mert ma ránk bízza művének folytatását.

Mi hívő keresztények hálát adunk a Jóistennek azért, hogy megismerhettük Jézust, s az ő tanítását. S ezért a mi válaszunk megegyezik Péter apostol válaszával: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia!”

Pétert eme vallomása tette olyan sziklává, amelyre épül az elpusztíthatatlan krisztusi mű. Az Egyház. Jézus szavaival: „Te Péter vagy, azaz szikla, és én erre a sziklára építem egyházamat, s a pokol kapui sem vesznek erőt rajta soha”.

A századok során sokféle támadás érte, sok vihar ostromolta sziklára épült Egyházunkat. Hogy mégsem győzték le a pokol erői, ennek titka abban keresendő, hogy isteni erő biztosítja a szikla szilárdságát. Támadták egyházunkat katonai erővel, a pénz hatalmával, a hamis tudomány eszközeivel, a médiumok segítségével. De mindhiába! A Szikla állt, és állni fog!

Jézus sziklának nevezte Pétert. Ennek hallatán érdemes elgondolkoznunk azon, hogy vajon minket minek nevezne? Széltől, közszellemtől ingatott nádnak, kiszáradt gyümölcsfának, útszélre esett magnak, hamis sáfárnak, akik elherdáljuk örökségét?

Nem az a fontos, mit mondanak rólunk az emberek, hanem hogyan vélekedik életünkről Jézus. Bárcsak azt mondaná: Ma Ti vagytok az a szikla, melyre építem egyházamat, melyen a pokol kapui sem vesznek erőt.

Ámen.

Szent István király ünnepe

 Szent István király ünnepe

Bevezető

A mai ünnepen első királyunk, Szent István tiszteletére kondulnak meg a harangok. Nemcsak idehaza magyar földön, hanem szerte a világon, ahol szétszóródva magyarok élnek. A múltra emlékezve, a közös ezeréves múltba gyökerezve együtt ünneplünk a jelen oltára előtt.

Államalapító Szent Királyunkra, Szent István királyra, és a kezdetekre emlékezünk. Arra az útra, amelyen a Szent Király indította el nemzetünket, és amelyen ma is, nekünk is, járnunk kell, ha biztonságban, békében és boldogságban akarunk élni itt, őseink vérével öntözött drága szent hazánkban

Vajon ezen az úton járunk-e mi? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg nemzetünk fennmaradása iránti közömbösségünket! Uram, irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem őriztük hitelesen keresztény hitünket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Add kegyelmedet, hogy minden magyar hűen őrizze a Szent Istváni örökséget. Uram, Irgalmazz! 

Evangélium után

Hogy könnyebb legyen az ünnepi emlékezés, álljunk lélekben István király budavári lovas szobra elé. Nézzünk föl rá és emlékezzünk! Ott áll a város fölött, bronztekintetével egybeöleli a város kőrengetegét, az Alföldet, a Kárpátok koszorúját.

Talán visszanéz az őshazába is, ahonnan magunkkal hoztuk kelet dühe és nyugat közönye között is kitartó életerőnket. Nézi szép fővárosunkat, az ezüstfolyók és aranymezők gyönyörű hazáját, és fürkésző tekintettel vizsgálja mai életünket. Nézi magyarjait, az apostol és államférfi szemével, s mi kései ivadékai kiváncsiak vagyunk véleményére.

Nemcsak az egyének, de a nemzetek életében is vannak válságos pillanatok. Olyan helyzetek, amikor létünk vagy nemlétünk forog kockán. A Gondviselés különös ajándéka, ha ilyen válságos órákban, amikor ember kell a gátra, küldetik valaki, hogy a nemzet életét helyes irányba lendítse.

Felesleges lenne bizonygatni, hogy Szent István ilyen válságos időkben állott nemzetünk élére.

Ázsiából jöttünk, és mind nyelvünkben, mind szokásainkban különböztünk az európai népektől. Barbár szokásainkkal méltán vívtuk ki magunk ellen a keresztény népek haragját. Őseink végig kalandozták Európát, de az önvédelemre kényszerült népek véres ellencsapásokkal válaszoltak kihívásunkra.

Mi tagadás, barbár szokásainkkal nem voltunk udvarképesek az akkor már keresztény Európában. Hamarosan belátták ezt népünk józanul gondolkozó vezetői, de belső meggyőződés hiányában nem tudtak döntő lépést tenni a kereszténység és Európa felé.

Csak Géza fejedelem fia, István volt az, aki keresztény meggyőződésétől vezérelve megtette és megtétette nemzetével ezt a döntő lépést.

Már ifjúkorában megtanulta, hogy a kereszténység missziós természetű és az apostolkodás, a hit terjesztése Krisztus legfőbb parancsa. Menjetek az egész világra és tegyetek tanítványommá minden népet!

Ha valaki a keresztény hit birtokába került, akkor szent kötelessége ezt továbbadni. A jó szülők is gyermekeikre hagyják anyagi és szellemi kincseiket. Ezért kell elszomorodnunk napjainkban, midőn arról olvasunk, hogy minden más vallásnál, főleg pedig a szektáknál erősebb az apostolkodás, mint a katolikusoknál

István királyunk szívügyének tekintette, hogy ne erőszakosan, hanem tanító munkával, buzgó igehirdetéssel az evangélium kovászát a magyar élet tésztájába gyúrja.

A koronát küldő II. Szilveszter pápa mondotta: Én csak apostoli vagyok, de István apostol!

Valóban népe, nemzete apostola volt. Kiépítette a magyar egyház szervezetét. Püspökségeket, érsekségeket alapított. Székesegyházakat, templomokat, több mint 350-et építtetett. S kolostorokat, köztük a híres pannonhalmi apátságot is. S szentéletű felesége, Boldog Gizella irányításával a hazánkba letelepedett nővérek 4500-nál is több miseruhát és palástot készítettek e templomok és monostorok részére. Köztük a híres koronázó palást másolatát is.

Vajon mit mondana első szent Királyunk, ha most megjelenne közöttünk? Látva fiainak és leányainak iránta tanusított őszinte tiszteletét és háláját, amely ilyen nagyszerű ünneplésben részesíti őt?

Hálásan megköszönné és azt mondaná, csak azt tettem, amit tennem kellett népemért, és ezt is a Gondviselő Isten segítségével! Kövessétek életpéldámat! Amint én követtem Krisztust, úgy kövessétek Ti is Őt! Váltsátok valóra tanítását! Éljetek békével minden rangú emberrel, még az idegenekkel is!

Ragaszkodjatok ahhoz a hithez, amely az én koromban megmentette népünket a történelem szín-padáról való letűnéstől, s amely segítette népünk beilleszkedését Európa keresztény népeinek nagy családjába. S amely ezer éven át biztosította népünk fennmaradását oly súlyos és végveszéllyel fenyegető helyzetekben is!

Ott áll Buda várában István királyunk, tekintélyt, méltóságot, magabiztosságot és erőt sugárzó szobra. De ő nem akar bronzba öntött emlékmű maradni. Élni akar hívő magyarjaiban, akik apostoli buzgósággal azon fáradoznak, hogy az evangélium kenyere ne hiányozzék a magyar élet asztaláról, egyetlen magyarnak sem az életéből. 

Hol vagy István király?

Téged magyar kíván

Veszni indult népünk

Csak Te mentheted meg

Ámen

20. évközi vasárnap

20. évközi vasárnap 2020

Bevezetés

A mai, 20-ik évközi vasárnap evangéliumában, a beteg leányáért esedező édesanyáról szóló történetet fogjuk hallani. Az Úr Jézus megdicséri az édesanyát hitéért. Mondhatta volna azt is: Asszony! Nagy a Te szereteted. Legyen hát úgy, ahogy szeretnéd! Ezek szerint lehetséges, hogy a hit és szeretet egy és ugyanaz a dolog? Legalábbis ugyanazon érem két oldala.  Bennünk milyen kapcsolatban van a hit és szeretet?

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirié litánia.

Testvérek, mennyire aggódunk mi beteg testvéreink gyógyulásáért. Uram irgalmaz! 

Ha nem sikerült gyógyulásuk, próbálkozunk-e velük újra? Krisztus kegyelmez!

Ha nagy hitünk ajándékaként megkapjuk a gyógyulást, mondunk-e köszönetet. Uram irgalmaz!

Evangélium után

A mai evangéliumban könnyen megütközhetünk az Úr Jézus magatartásán. Egészen természetes, hogy egy édesanya minden hajszálba belekapaszkodik, ha beteg gyermeke megmentéséről van szó.

A kánaáni asszony beteg lányán az orvosok nem tudtak segíteni. De íme, itt van Jézus, akiről az a hír járja, hogy betegeket, gyógyíthatatlan betegeket gyógyít. Fölcsillan előtte a remény, és ezzel a kéréssel fordul Jézushoz: Uram, Dávid fia, könyörülj rajtam!

A kérés elhangzik és ekkor valami szokatlan dolog történik. Az a Jézus, aki annyi jelét adta részvétének, most érthetetlen módon közönyös marad és hallgatásba burkolódzik. Szóra sem méltatja az asszonyt.

Mintha csak megismétlődne a kánai mennyegző jelenete, amikor Jézus saját édesanyját is visszautasítani látszik. De amint Kánában, úgy itt is, tudta Jézus, hogy mit fog cselekedni.

És azt is, hogy miért cselekszik így? A körülötte állókért, a szavait hallókért, egy nagy igazság kimondásáért. Annak kimondásáért, hogy Ő Izrael népéhez, Isten választott népéhez küldetett, amiként ezt az Úr prófétái által megígérte nekik.

Ő ugyanis azt akarta, hogy ez a kis ország, Izrael, az egy Isten eszme és a kinyilatkoztatások őrzője és hordozója, legyen bölcsője annak a kereszténységnek, amelynek hazája az egész földkerekség.

Ám a választott nép fiai közül sokan - szinte az egész nép – visszautasította a Messiást.  Annak ellenére, hogy pazar bőkezűséggel szórta eléjük igéje kenyerét, amely kenyérnek a morzsáiért esedezik most oly mélységes hittel a zsidók által megvetett pogány nép leány.

És itt a nagy figyelmeztetés a szavait hallók, s tetteit látók felé, a választott nép felé! A pogányok sem maradnak ki Isten országából. A Messiást visszautasítók helyét mindig mások foglalják el Isten országában. És ez egy nagy tanulság is egyben, nemcsak az ószövetségi néphez, hanem az újszövetségi néphez tartozók számára, számunkra is.

Az apostolok megsokallhatták az asszony rimánkodását és látva Jézus vonakodását, ezt tanácsolták neki: Küldd el! A választott néphez tartozó apostolok, megvetően nézhettek a porba térdeplő asszonyra.

De nem így Jézus! Azért hagyta rimánkodni az asszonyt, azért állta kérése ostromát, hogy megnyilatkozhassék a hit ereje! Ez a hit értékesebb, mint a választott néphez való tartozás. Ez a hit nem csak a hegyeket mozgatja meg, hanem az irgalmas Isten szívét is.

Meg kell tanulnia ezt minden apostolnak: nem a test és a vér nyitja meg előttünk Isten országát, hanem a hit ereje. Nem a test szerinti származás, nem az anya-könyv szerinti keresztény mivolt, hanem az élő hittel igazolt, hiteles keresztény mivolt!

A hit felértékelése vissza-visszatérő refrénje az evangéliumnak. Jézus az anyát nem szeretetéért, nem alázatosságáért, hanem hitéért dicséri meg! A gyermek iránti szeretet természetes velejárója az anyai szívnek, de a hit erőfeszítést igénylő magatartása az embernek. Nagy a te hited asszony! – mondta Jézus a kánaáni asszonynak, és ezt szeretné mondani nekem és neked is! De vajon nagy-e a mi hitünk?

Mai világunkban a hagyományos vallások, elsősorban a három világvallás: a kereszténység, az iszlám és a judaizmus megerősödésének, sőt újjászületésének vagyunk a tanúi. Ma együtt van jelen a két tendencia: a hit, a vallás kioltásának, és újjászületésének a tendenciája.

A világuralomra törő, magát kereszténynek hazudó globalizációs hatalom, az ősi római elvet, a divide et impera elvet valló hatalom mesterien szítja az újjászülető vallások közötti ellentétet. A békés együttélés helyett vallási színezetű háborúkat hoz létre világszerte. A hatalma alá kerülőkből pedig a szabadság, a demokrácia kiüresített fogalmainak hangoztatásával oltja ki a hitet.

Ebben a zűrzavaros világban sokan a vallásos hitet egyszerűen csak menedékháznak tekintik, földi jólétet biztosító életbiztosításnak. Pedig az Úr Jézus nem gondtalan életet „csak” üdvösséget ígért követőinek.

A kánaáni asszony leborult Jézus előtt és feléje nyújtotta Istent megszólaltató valutáját: a hitét.

Minden visszautasítás ellenére hitt, mert hinni akart. Példája arra tanít, hogy a hit melletti döntés elsősorban nem az értelem, hanem akarat kérdése. A hit a nem okoskodásunk terméke, hanem egy akart egy kért kegyelmi ajándéka az Úristennek. Ezt az értékes kincset törékeny cserépedényben őrizzük. Vigyázzunk reá!

Ámen

Évközi 19. vasárnap 2020

Évközi 19. vasárnap 2020

Bevezetés

Olyan történetet hallunk a mai evangéliumban, melyre azt mondják sokan, hogy mese az egész. Mert szép történet az, hogy Jézus megmenti tanítványait a viharos tengeren, a vízen járva, de semmi valóság alapja nincs. Ésszel föl nem fogható, a természet törvényeivel meg nem magyarázható az, hogy Jézus a vízen jár, és hogy egyetlen szavára lecsendesedik a vihar. De tény!

És ennek az eseménynek, nemcsak az apostoloknak volt mondanivalója, hanem átvitt értelemben a mindenkori hívőknek is. A maiaknak is. Ma mi vagyunk a háborgó tengeren dobált hajó. De mondhatjuk azt is, hogy miként egykor a kis apostoli közösségnek volt mondanivalója, úgy ma az élet tengerén hányódó hajónak, Egyháznak is. - Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogyan viselkedünk mi a háborgó viharokban.

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy ha az Élet viharos tenger vesz körül bennünket, és meginog a hitünk. Uram irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy ha viharok vesznek körül bennünket, nem fordulunk Hozzád segítségért. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Amikor viharok esetén megmentesz a süllyedéstől, nem mondunk Néked köszönetet. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Az előzményekről, a háborgó tenger lecsillapítását megelőző eseményekről csak annyit tudunk, hogy nehéz és fárasztó nap van a tanítványok mögött: Ötezer embermegvendégelésében segédkeztek. Ezután Jézus egyedül marad imádkozni, őket pedig előre küldi a túlsó partra.

A leírásból tudjuk, hogy Jézus imádkozik, Az apostolok útra is keltek, és egész éjjel küzdöttek az elemekkel, próbálták a hajót irányban tartani. Halálosan kimerültek lehettek!

Ekkor veszik észre rémülten azt az alakot, aki vízen járva közeledik feléjük. Kísértetnek tartják, és kiáltozni kezdenek, ő azonban megszólítja őket. hogy megismerjék hangját és megnyugodjanak: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!”

És ki az, akit ennyivel nem lehet meggyőzni? Péter apostol. Ő is halálra van rémülve, mégis ezt kéri: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy oda menjek hozzád a vízen!”

Ezzel azt kéri, hogy Jézus igazolja magát.

Micsodakérés ez! „Parancsold meg, hogy oda menjek hozzád a vízen!” Mutasd meg, hogy Veled én is megtehetem, amit Te!

Mire Jézus így szólt: „Jöjj!” Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vizén, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erős szél kibillentette egyensúlyából, megijedt, és süllyedni kezdett, és felkiáltott: „Uram, ments meg!” Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” És amint beszálltak a hajóba, elült a szél. A hajóban levők pedig leborultak előtte, és ezt mondták: „Valóban Isten Fia vagy!”

Ismétlem: Elült a szél! És megerősödött az apostolokban, a Jézusban való hitük.

Átvitt értelemben az egész keresztény életünk, vízen, háborgó tengeren való járáshoz hasonlít!

Ha életünket nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy életünk hullámhányta taván minket is megkísért a Péteréhez hasonló vakmerőség. Bizonygatjuk, hogy milyen erős a mi hitünk, de amikor jönnek a bajok, amikor háborog a tenger, háborog lelkünk, akkor megtorpanunk.

Az Úrjézus azonban nem hagy egyedül. Velünk van éjjel-nappal. Velünk is lesz a világ végéig, a történelem viharaiban is. Tőlünk is azt kéri, amit az apostoloktól, hogy ne féljünk, higgyük erősen, mert Ő az Isten fia!

Ő nem csak a természet erőinek tud parancsolni, hanem a természetfeletti erőknek is. Ő a bennünk háborgó tengert is le tudja csillapítani, megnyugvást és békét tud teremteni bennünk is.

De a krisztushívők közösségében is, az Egyházban is.

Aligha találhatunk ugyanisjobb példát az Egyház és a krisztushívők sorsának szemléltetésére, mint a háborgó tengeren már-már elmerülő bárkát, benne a rémüldöző apostolokkal, s a feléjük közeledő, s őket megmentő Jézust.

Ha csak nagyvonalakban tekintjük át Egyházunk történetét, igen gyakran találkozunk ezzel a jelenséggel. A római három évszázados véres üldözéstől, a nagy francia forradalmon, véres diktatúrákon át napjaink Európa kegyetlen Iszlámosításáig.

Jól tudjuk, ezt a bárkát nem védelmezi erős páncélzat, nem rendelkezik elhárító fegyverekkel. Mióta elindult a pünkösdi partoktól, ellenszéllel kell viaskodnia, külső és belső nehézségek hullámai akadályozzák előrejutását. Nem csoda, ha utasait hatalmába keríti a félelem.

Sokszor felvetődik bennünk a kérdés: Miért kell az Egyháznak állandóan ellenségekkel viaskodnia, miért nem járhat nyugodt és csendes vizeken? Nem tudjuk.

A megpróbáltatások, igaz próbára teszik hitünket és szeretetünket. De azt is látnunk kell, hogy a viharok lecsendesülése mindig az Egyház megújulását, megerősödését eredményezik. Jézus ugyanis velünk van a viharok idején is.

Azért jött ugyanis a Földre, hogy szerető öleléssel kiragadjon minket a veszedelmekből. Kinyújtja kezét a süllyedő felé, hogy mentő öleléssel megmentse az elmerüléstől. Egyházát is! Amely régi mondás szerint: „fluctuat, sed non mergitur.” Hullámzó, viharos tengeren jár, de el nem merül.

Ámen.

18. évközi vasárnap 2020

18. évközi vasárnap 2020

Bevezetés

Az evangélium beszámolója szerint, Jézus, a tanításáért lelkesedő hallgatóság éhségét csodás módon elégítette ki.

Az apostolok finoman felhívták figyelmét a közelgő alkonyatra és az emberek elbocsátására. Hadd menjenek a közeli falvakba, és ott szerezzenek maguknak élelmet. Jézus azonban másképpen döntött. Elhatározta, hogy Ő vendégeli meg lelkes hallgatóit. Hogy hogyan, azt az evangéliumi szakaszban fogjuk hallani. 

Kirié litánia

Urunk, Jézus! Bocsásd meg az éhezők iránti eddigi gyenge szolidaritásunkat. Uram irgalmazz

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy oly ritkán dobunk pénzt a Szent Antal kenyere perselybe. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus! Add, hogy napról napra erősödjék bennünk a szolidaritás a szegénységi küszöb alatt élők iránt. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Mily öröm lehetett Jézus számára, hogy nemcsak néhányan, hanem ezrek és ezrek hagyták abba a munkájukat, hogy hallgassák tanítását. Megértették az üzenetet: "Keressétek először Isten országát, és a többiek hozzáadatnak ehhez”. Mivel azonban nemcsak igével él az ember, ők is megéheznek. Éppen indulni akarnak, de Jézus szeretete útjukat állja. Akik ilyen nemes éhséggel fogadták tanításának kenyerét, megérdemlik, hogy testi éhségüket is kielégítse.

Jézus józanul nézi az emberi életet. Tudja, hogy az anyagi nyomorúság éppen olyan akadálya az evangelizációnak, mint a gazdagság.

Mindkettőre vannak példák! Ott vannak a jóléti, fogyasztói társadalmak, társadalmi rétegei. S ott vannak a szegény, elmaradt, s eladósodott országok éhező, nélkülöző társadalmi rétegei.

Templomainkból épp úgy hiányoznak a leggazdagabb rétegekhez tartozók, mint a szegénységi küszöb alatt élők S ez utóbbiakból bőven vannak a világban,

Az Isten igéjét szóval és életpéldájával hirdető keresztényeknek kenyéradó szeretettel kell segíteni éhező felebarátaikon. Így lesz az evangélium nemcsak üdvösséget szerző, hanem kenyeret adó tanítás!

Szánom a sereget, mondotta Jézus, és ez a szeretet ösztönözte a kenyérszaporítás csodájára! Igaz, hogy nekünk nincs ilyen hatalmunk, de arra megvan a lehetőségünk, hogy megosszuk kenyerünket a rászorulókkal.

Ha testvérként tekintenénk az éhező népekre, éhező honfitársainkra, akkor, akár életszínvonalunk csekély csökkentése árán is, de segíthetnénk rajtuk. A jóléti népek szégyene, hogy milliók halnak éhen napjainkban is! És még tragikusabb az, hogy ezek közül minden harmadik gyermek! Nálunk is mennyi, egyre több, az éhező gyermek!

Isten megadja nekünk a mindennapi kenyeret, de ránk bízta és bízza szétosztását! A "'Ti adjatok nekik enni" krisztusi parancs minden kor minden emberének szól. Elsősorban nekünk, Jézus tanítását megvalósítani igyekvőknek. Jézus nyíltan megmondta, hogy a föld nincs arra berendezve, hogy milliomosak legyünk! Épp ezért senkinek sincs joga: hazárdjátékot űzni az emberiség kenyerével.

Ma túlontúl sok az éhező ember: A TV képernyőjén, olykor-olykor 1áthatunk lelkiismeretet ébresztő képsorokat: csont-bőr embereket, földön fekvő már mozdulni sem tudó, elerőtlenedett gyermekeket és aggokat. Sokan idézik ilyenkor, Madách sorait: „Sok az eszkimó, s kevés a fóka!” Valóban azonban nem erről van szó, mert a föld sokkal több embert is tudna táplálni, ellátni élelemmel, a mai termelési technikával, mint amennyien élünk a földön!

Hát akkor miről?

Az együttérzés, a szolidaritás hiányáról!

Ha annak a napi sok milliárd dollárnak pár %-át az éhezők megsegítésére, és kenyéradó munka-helyek megteremtésére fordítanák, amit háborúkra és országok megszállására fordítanak, akkor nem lenne éhező e világban.

De hol van a világ mai, milliárdos vezetőiben a humánus gondolkodás és a szolidaritás érzület? Sajnos az Úr Jézus által szívtelen gazdagoknak mondottakban, miként a múltban, úgy napjainkban is óriási defektus ez!

Az Úr Jézus nem ok nélkül kiáltott jajt a szívtelen gazdagokra, akik nem akarják meglátni a szegény Lázár nyomorúságát. És ma is jajt kiáltana mindazokra, akik csak a profitot nézik és nem törődnek az emberrel, azzal, hogy minden ember, emberhez méltó életet tudjon élni.

Nem megvonni kell a családoktól a különböző támogatásokat. S a betegektől a gyógyszertámogatást. A szociális otthonokban élőktől a normatív támogatás egy részét. Arra hivatkozva, hogy eddig igazságtalanul kapták azokat. S a legszegényebbnek juttatni csak segélyeket. Egyébként is, nem segélyekből kell, hogy élje élet az ember, hanem arcának verejtékével biztosított munkájából.

A kenyéradás napjainkban az emberiségnek a legnagyobb problémája, és megnyugtató megoldása nélkül nem reménykedhetünk a terrorizmus megszűnésében, a béke és a biztonság megszületésében.

Az Úr Jézus napjainkban nem szaporítja meg kenyerünket és halunkat sem. Nem tesz csodát. Ránk bízza a kenyéradó szeretet gyakorlását, mert önző, kapzsi világunkban ez a legcsodálatosabb emberi cselekedet. Legyünk büszkék arra a képességünkre, hogy Jézushoz hasonlóan kenyéradó szeretettel fordulhatunk éhező embertársaink felé.

Ha csak egy darab kenyeret is adunk az éhező testvéreinknek, vagy egy pohár vizet a szomjazó testvérünknek, máris enyhítettünk a világ, s honfitársaink nyomorán. Ámen.