Húsvét
3. vasárnap. 2020
Bevezetés
A Föltámadt Jézus húsvét utáni
találkozásai közül talán a szívünket legjobban megérintő, a mi szívünket is
lelkendezésre késztető, emmauszi tanítványokról szóló, történetet fogjuk
hallani az evangéliumban. Életünkben nem először. Épp ezért az ezzel
kapcsolatos korábbi szép élményeink felidézésével hangoljuk lelkünket a Húsvéti
Szent Titok méltó megünneplésére.
Kirié
litánia
Jézus Krisztus! Aki a szomorkodó
tanítványok mellé vigasztaló útitársként szegődtél, légy a mi életutunknak is
állandó vigasztaló kísérője! Uram irgalmazz!
Jézus Krisztus! Aki a Szentírás
magyarázatával hitet és reményt öntöttél a tanítványokba, önts belénk is a
Szentírásból kapott gondolatokkal hitet és reményt! Krisztus kegyelmezz!
Jézus Krisztus! Aki a kenyértöréskor tetted
Téged felismerővé a tanítványok szemét, úgy tedd a mi szemünket is az
Eucharisztia vételekor Téged látóvá. Uram irgalmazz!
Evangélium
után
Azt hiszem, amikor Lukács evangélista
leírta az emmauszi tanítványok történetét, akkor minden kor keresztény
emberének alkalmat kívánt adni az önmagára történő alkalmazására, arra, hogy a
tanítványokban önmagunkra ismerjünk.
A történet ugyanis egyszerre reális és
szimbolikus. Ebből adódóan örök és mindig időszerűsíthető. Szinte kortársai lehetünk
a Föltámadt Krisztusnak és a tanítványoknak. Ebből adódik, hogy nemcsak egy
konkrét esemény leírásaként foghatjuk fel ezt az evangéliumi szakaszt, hanem az
emberi élet útjáról, a hitről, a vendéglátásról, jövendölések bizonyító
erejéről szóló tanításként is.
A leírtakból tudjuk, hogy a mai evangéliumi
szakaszban szereplő, s Emmausz felé bandukoló tanítványok még leragadtak a
nagypénteki eseményeknél, és a gyász érzései töltötték be lelküket.
Jézus elvesztésében mindannak összeomlását
látták, amiben addig hittek, és ami jobb jövőt ígért nekik, mert még nem
értették Jézus küldetését és nem hitték el, amit már hallottak másoktól: hogy a
sírban nem találtak senkit és Jézus feltámadt. A történetnek ez a része, a
jóban való remény és a remény szétzúzódásának példázata.
A csalódások fájdalmas útja nem ismeretlen
számunkra sem. Nagyon sokszor csalódunk mi is barátainkban, ismerőseinkben, sőt
önmagunkban is. Valahogy úgy, mint a két emmauszi tanítvány is. Mi is sokszor
táplálunk, bizonyos helyzetekben, megvalósíthatatlan reményeket az emberekkel
szemben. Megfeledkezve arról is, hogy Isten útjai nem a mi útjaink, Isten
gondolatai nem a mi gondolataink, arról, hogy a jó Isten jobban tudja, mint mi,
hogy mi válik a javunkra.
Az is gyakori tapasztalat, hogy az ember
nem tud kiemelkedni saját erejével meghiúsult elképzeléseinek szakadékából.
Joggal feltételezhetjük, hogy a két tanítvány sem fordult volna vissza, nem
ment volna Jeruzsálembe, ha nem szegődik melléjük Jézus reményt mentő
szeretetével.
Tudjuk, hogy a letört, elkeseredett
emberek elveszítik a tisztánlátásukat. Talán ez is, a tanítványok letörtsége
is, oka volt annak, hogy nem ismerték fel a hozzájuk társult Jézust. De Jézus
hozzá segíti őket a tisztánlátáshoz.
Ez a találkozás számunkra is vigasztaló
figyelmeztetés. Emlékeztet arra, hogy nekünk egy utánunk kiáltó, utánunk nyúló
Istenünk van.
Már a paradicsomi elbeszélés is arról
tanúskodik, hogy Isten nem hagyja magára az embert, s utána kiált: Hol vagy
Ádám? Ezt teszi Jézus is, amikor jó pásztorként keresi az eltévedt bárányt, és
ettől a szeretettől indíttatva szegődik a Jeruzsálemből leverten távozó két
tanítvány mellé is.
Sokszor tapasztaljuk mi is, hogy beborul
az ég egyéni és közösségi életünk felett is, és úgy érezzük, hogy nem tudunk
kitörni ebből a nehéz helyzetből.
Mi lesz velünk, mi lesz a családunkkal, mi
lesz nemzetünkkel, mi lesz a járvány sújtotta emberiséggel, ha mindez így
folytatódik tovább? Miért nem járhatunk az őseink által kitaposott úton? Miért
bántják mindig a magyart és keresztényt azok, akik bár köztünk élnek, de nincs
semmi kötődésük sem a magyarsághoz sem a kereszténységhez?
A hívő ember ebben a kaotikus állapotban
is bizakodó. A két tanítványhoz hasonlóan meghallgatja az Úr Jézus tanítását,
aki az Írásokból bizonyítja, hogy ami megtörtént, annak meg kellett történnie és
így kellett történnie. A hétköznapi életünkben sincs ez másképp. Isten mindent,
ami megtörtént, a javunkra fordít.
A két tanítvány meghívja az Úr Jézust a
vacsorához gyönyörű szép, és sokféleképpen értelmezett szavakkal, „Maradj
velünk, mert lemenőben már a nap.” És a kenyértörés mozdulatában a tanítványok
fölismerik elsiratott Mesterüket. A találkozás nem maradt eredménytelen,
visszafordulásra késztette őket.
Bárcsak mi is gyakrabban ülnénk egy
asztalhoz Jézussal. És elfogadnánk az Úr Jézus eucharisztikus lakomára történő
meghívását.
Bárcsak minél több honfitársunk találkozna
az Emmauszi tanítványokhoz hasonlóan Jézussal az eucharisztikus lakomán is.
Ha körülnézünk közvetlen környezetünkben,
megdöbbenve tapasztaljuk, hogy még mindig, milyen sok embertársunk járja az
emmauszi tanítványokéhoz hasonló lélekkel az életútját.
Annak ellenére, hogy Jézus ma is itt jár
közöttünk, s mellénk akar szegődni. Példájával bíztatni akarja Egyházát,
lelkipásztorait, a szülőket, hogy a jó Pásztor szeretetével forduljanak a
megtévedettek, a csüggedők felé. S miként ő az Emmauszi tanítványokban, úgy mi
is kortársainkban élesszük újjá a föltámadásban való hitet, s reményt.
Mi hívő keresztények ugyanis, a remény, s
a föltámadás népe vagyunk. S azért fáradozunk, s könyörgünk, hogy szomorú
helyzetünkben, Jézus mellénk és honfitársaink mellé álljon, s hazahívó szavát
minden magyar meghallja.
Ámen
