Évközi 24. vasárnap. 2019
Bevezetés
A mai, évközi 24. vasárnap Jézus két, rövid, de nagyon
sokat mondó hasonlatát közli majd velünk. Az elveszett juhról, és az elveszett
drachmáról szólót, s az azok megtalálása fölötti örömről.
Gondolunk e mi azokra a testvéreinkre, akik egykor
velünk, közöttünk éltek, de életük folyamán eltávolodtak, eltévelyegtek tőlünk.
Keressük e mi őket? Mit teszünk mi értük, hogy
megtaláljuk őket, és vállra véve hozzuk vissza őket közösségünkbe? Vizsgáljuk
meg lelkiismeretünket!
Kirie litánia
Urunk Jézus!
Bocsásd meg, hogy nem keressük a jó Pásztor szeretetével az eltévedt bárányokat.
Uram irgalmazz!
Urunk Jézus!
Bocsásd meg, hogy a megtalált bárányokat nem segítjük kellően beilleszkedni
közösségünkbe. Krisztus ke-gyelmezz!
Urunk Jézus!
Bocsásd meg, hogy nem tudjuk embertársainkat örömre hangolni. Uram irgalmazz!
Evangélium
után
Emberi természetünkből következik, hogy kiegészülésre
szoruló létünk más emberek barátságára vágyik. Ezért jelentenek számunkra
pótolhatatlan kincset a jó szülők, hitvesek, gyermekek, barátok. Ezért
ragaszkodunk szellemi és anyagi javainkhoz, amelyeket talán verejtékes munkával
szereztünk meg. Szívünkbe szúr a fájdalom tövise, ha ezek közül elveszítünk
valakit vagy valamit. Ám az elvesztés fájdalmánál mindig nagyobb a megtalálás
öröme.
A mai evangélium jóhíre erről az örömről beszél. Jézus
arra tanít, hogy a megtalálás nemcsak az ember, hanem az Isten számára is öröm.
Az elveszett bárány, az elveszett drahma, a bűnben elveszett ember megtalálása
nemcsak a szegény embernek, hanem a gazdag Istennek is örömet és boldogságot
jelent.
Mily vigasztaló, mily öröm tudnunk azt, hogy Isten
számára ilyen fontosak vagyunk. Annyira magáénak tart minket, hogy szomorúságot
jelent elvesztésünk és örömöt megtalálásunk. Nem, semmiképpen nem hajlandó
lemondani rólunk! Ragaszkodik hozzánk, és mindent megtesz, hogy újra
megtaláljon minket. Nemcsak vár ránk, hanem utánunk jön és keresi az
elveszettet.
Vigasztaló üzenet ez mindannyiunk számára! Hiszen ki
nem járta meg közülünk a hűtlenség, az "első szeretet" eltékozlásának
szomorú útjait? Sokszor Ádámként bujkáltunk Isten elől szégyenkező bűntudatunkban.
Nem válaszoltunk, midőn utánunk kiáltotta: Ádám, hol vagy?
És mennyien vannak a templomot messze elkerülők
körében, akik nem is hallják Isten őket kereső Ádám hol vagy-át? Istent azonban
nem lehet fölülmúlni a nagylelkűségben! Mindig többet ad, mint amennyit kérünk
Tőle
Azt is érdemes megfigyelnünk, hogy Istennek különös
öröme telik az átváltoztatásban! Nem liturgikus, nem dogmatikus értelemben
értve a szót, hanem profán értelemben. Ennek a folytonos átváltoztató, folytonos
teremtő akaratnak szolgája maga az evolúció, amely úgy dolgozik az anyag
átváltoztatásában, mint a kovász a tésztában. Isten átváltoztató szeretete alkotta
meg az embert is, akiben fölragyogott a szellem, az öntudat fényessége.
Ezt az átváltoztató munkát folytatta Jézus is, nem a
természet, hanem a kegyelem erejével.
Nyilvánvaló azonban, hogy Isten kereső szeretetére
nekünk is válaszolnunk kell! Isten kegyelme előtt nem szabad megkeményíteni
szívünket és bezárni tenyerünket. Szépen írja a kelkiíró: "Ha egy út
megnyílik előttünk, rá kell lépnünk. Ha egy könyv kerül kezünkbe, el kell
olvasnunk. Ha egy jó barát szól hozzánk, meg kell hallgatnunk.
Isten pedig mindig úgy jön hozzánk, mint egy út, mint
egy könyv, mint egy jóbarát. Az út,
amely Hozzá, a végtelenül fantáziadús Istenhez vezet: a nagy természet. Amióta
élőlény van e világon nem volt, nincs és nem is lesz két egyforma. Még fűszál,
s virágszirom s hajszál sem! A könyv,
amely róla szól: a Biblia, amelyből
megismerhetjük a gondviselő Isten emberért tett nagy tetteit. A jó barát, aki megajándékoz bizalmával:
Jézus Krisztus. Őt állítsuk magunk elé példaképül. Őt, aki a mai evangéliumban ragyogóan
megrajzolt pásztor metaforájában, voltaképpen önmagát mintázta meg.
Mit tett az a példabeszédbeli pásztor? Utánament az
eltévedtnek.
Amikor a száz juh közül egy elcsatangolt, a pásztor
azonnal észrevette. Nem nyugtatta meg magát azzal, hogy „de hát maradt még 99” . Ő minden juhot sajátjának
érzett. Fájt neki egyetlen egynek az elvesztése is. Nem írta le, nem húzta ki a
névsorból. Nem is kezdett siránkozásba a károsodás miatt. Ehelyett keresésére
indult.
Tartsunk tükröt magunk elé. És kérdezzük meg őszintén
magunktól: keressük mi egyáltalán az eltévelyedett bárányokat? Feladva kényelmünket,
utánamegyünk az eltévelyedettnek? Vagy sajnáljuk értük még a legkisebb fáradságot
is?
Annál megdöbbentőbb a mi felelősségünk, mivel Jézus
egyetlen elcsatangoltról beszél. A 99 hűséges maradt. Ma azonban mintha
fordítva lenne: 99 kóborol el, és egy marad az akolban. Őket ki hozza vissza?
Egy pásztor nem is lenne elegendő megmentésükre. A Mester ezért keres
munkatársakat. És a hűségesekben találja meg őket. Reményem szerint az itt jelenlevő
testvéreimben.
A jó pásztor a rossz útra tért juhot visszavitte, a
közösségbe, visszavitte a 99 közé.
A lelki elmagányosodást csak a társaság tudja
feloldani. Nincs „Maszek kereszténység”, ez fából vaskarika. Szükség van a
közös élményekre, ünneplésekre, baráti kapcsolatokra. A közösség biztonságát,
erősítését semmi sem pótolhatja.
Végül a jó pásztor örömhangulatot teremtett.
Összehívta barátait, társait. Örömre szólította fel őket. S vidám hangulatba
hozta őket. Békesség szállt rájuk.
Bárcsak ránk, s hazánkra is, népünk őseink hitéhez
történő várva várt visszatérésekor.
Ámen.
