2019. szeptember 14., szombat

Évközi 24. vasárnap. 2019


Évközi 24. vasárnap. 2019

Bevezetés
A mai, évközi 24. vasárnap Jézus két, rövid, de nagyon sokat mondó hasonlatát közli majd velünk. Az elveszett juhról, és az elveszett drachmáról szólót, s az azok megtalálása fölötti örömről.
Gondolunk e mi azokra a testvéreinkre, akik egykor velünk, közöttünk éltek, de életük folyamán eltávolodtak, eltévelyegtek tőlünk.
Keressük e mi őket? Mit teszünk mi értük, hogy megtaláljuk őket, és vállra véve hozzuk vissza őket közösségünkbe? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirie litánia
Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem keressük a jó Pásztor szeretetével az eltévedt bárányokat. Uram irgalmazz!
Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy a megtalált bárányokat nem segítjük kellően beilleszkedni közösségünkbe. Krisztus ke-gyelmezz!
Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem tudjuk embertársainkat örömre hangolni. Uram irgalmazz!

Evangélium után
Emberi természetünkből következik, hogy kiegészülésre szoruló létünk más emberek barátságára vágyik. Ezért jelentenek számunkra pótolhatatlan kincset a jó szülők, hitvesek, gyermekek, barátok. Ezért ragaszkodunk szellemi és anyagi javainkhoz, amelyeket talán verejtékes munkával szereztünk meg. Szívünkbe szúr a fájdalom tövise, ha ezek közül elveszítünk valakit vagy valamit. Ám az elvesztés fájdalmánál mindig nagyobb a megtalálás öröme.
A mai evangélium jóhíre erről az örömről beszél. Jézus arra tanít, hogy a megtalálás nemcsak az ember, hanem az Isten számára is öröm. Az elveszett bárány, az elveszett drahma, a bűnben elveszett ember megtalálása nemcsak a szegény embernek, hanem a gazdag Istennek is örömet és boldogságot jelent.
Mily vigasztaló, mily öröm tudnunk azt, hogy Isten számára ilyen fontosak vagyunk. Annyira magáénak tart minket, hogy szomorúságot jelent elvesztésünk és örömöt megtalálásunk. Nem, semmiképpen nem hajlandó lemondani rólunk! Ragaszkodik hozzánk, és mindent megtesz, hogy újra megtaláljon minket. Nemcsak vár ránk, hanem utánunk jön és keresi az elveszettet.
Vigasztaló üzenet ez mindannyiunk számára! Hiszen ki nem járta meg közülünk a hűtlenség, az "első szeretet" eltékozlásának szomorú útjait? Sokszor Ádámként bujkáltunk Isten elől szégyenkező bűntudatunkban. Nem válaszoltunk, midőn utánunk kiáltotta: Ádám, hol vagy?
És mennyien vannak a templomot messze elkerülők körében, akik nem is hallják Isten őket kereső Ádám hol vagy-át? Istent azonban nem lehet fölülmúlni a nagylelkűségben! Mindig többet ad, mint amennyit kérünk Tőle
Azt is érdemes megfigyelnünk, hogy Istennek különös öröme telik az átváltoztatásban! Nem liturgikus, nem dogmatikus értelemben értve a szót, hanem profán értelemben. Ennek a folytonos átváltoztató, folytonos teremtő akaratnak szolgája maga az evolúció, amely úgy dolgozik az anyag átváltoztatásában, mint a kovász a tésztában. Isten átváltoztató szeretete alkotta meg az embert is, akiben fölragyogott a szellem, az öntudat fényessége.
Ezt az átváltoztató munkát folytatta Jézus is, nem a természet, hanem a kegyelem erejével.
Nyilvánvaló azonban, hogy Isten kereső szeretetére nekünk is válaszolnunk kell! Isten kegyelme előtt nem szabad megkeményíteni szívünket és bezárni tenyerünket. Szépen írja a kelkiíró: "Ha egy út megnyílik előttünk, rá kell lépnünk. Ha egy könyv kerül kezünkbe, el kell olvasnunk. Ha egy jó barát szól hozzánk, meg kell hallgatnunk.
Isten pedig mindig úgy jön hozzánk, mint egy út, mint egy könyv, mint egy jóbarát. Az út, amely Hozzá, a végtelenül fantáziadús Istenhez vezet: a nagy természet. Amióta élőlény van e világon nem volt, nincs és nem is lesz két egyforma. Még fűszál, s virágszirom s hajszál sem! A könyv, amely róla szól: a Biblia, amelyből megismerhetjük a gondviselő Isten emberért tett nagy tetteit. A jó barát, aki megajándékoz bizalmával: Jézus Krisztus. Őt állítsuk magunk elé példaképül. Őt, aki a mai evangéliumban ragyogóan megrajzolt pásztor metaforájában, voltaképpen önmagát mintázta meg.
Mit tett az a példabeszédbeli pásztor? Utánament az eltévedtnek.
Amikor a száz juh közül egy elcsatangolt, a pásztor azonnal észrevette. Nem nyugtatta meg magát azzal, hogy „de hát maradt még 99”. Ő minden juhot sajátjának érzett. Fájt neki egyetlen egynek az elvesztése is. Nem írta le, nem húzta ki a névsorból. Nem is kezdett siránkozásba a károsodás miatt. Ehelyett keresésére indult.
Tartsunk tükröt magunk elé. És kérdezzük meg őszintén magunktól: keressük mi egyáltalán az eltévelyedett bárányokat? Feladva kényelmünket, utánamegyünk az eltévelyedettnek? Vagy sajnáljuk értük még a legkisebb fáradságot is?
Annál megdöbbentőbb a mi felelősségünk, mivel Jézus egyetlen elcsatangoltról beszél. A 99 hűséges maradt. Ma azonban mintha fordítva lenne: 99 kóborol el, és egy marad az akolban. Őket ki hozza vissza? Egy pásztor nem is lenne elegendő megmentésükre. A Mester ezért keres munkatársakat. És a hűségesekben találja meg őket. Reményem szerint az itt jelenlevő testvéreimben.
A jó pásztor a rossz útra tért juhot visszavitte, a közösségbe, visszavitte a 99 közé.
A lelki elmagányosodást csak a társaság tudja feloldani. Nincs „Maszek kereszténység”, ez fából vaskarika. Szükség van a közös élményekre, ünneplésekre, baráti kapcsolatokra. A közösség biztonságát, erősítését semmi sem pótolhatja.
Végül a jó pásztor örömhangulatot teremtett. Összehívta barátait, társait. Örömre szólította fel őket. S vidám hangulatba hozta őket. Békesség szállt rájuk.
Bárcsak ránk, s hazánkra is, népünk őseink hitéhez történő várva várt visszatérésekor.
Ámen.