Nagyböjt 4. vasárnapja

Nagyböjt 4. vasárnapja

Bevezetés

A mai evangéliumban, Biblia, egyik legremekebb történetét, a tékozló fiúról szólót fogjuk hallani.

Annak ellenére, hogy a példabeszédet ezen a címen szoktuk emlegetni, ha figyelmesebben hallgatjuk és átelmélkedjük a jézusi példabeszédet, nyugodtan megváltoztathatjuk a megszokott címet, és mondhatjuk azt, hogy nem a tékozló fiú, hanem az irgalmas Atya története. Sok nekünk szóló üzenettel.

De türelmesen várjuk-e mi haza, a az atyai háztól eltávolodó mieinket? És a hazatérőt az irgalmas atya szeretetével fogadjuk-e?

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Jézus Krisztus, téged elküldött az Atya, hogy gyógyítsd a töredelmes szívűeket. Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, te eljöttél, hogy magadhoz hívd a bűnösöket. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, te az Atya jobbján ülsz, hogy közbenjárj értünk. Uram irgalmazz!

Evangélium után

A tékozló fiú örökszép példabeszédét hallottuk. Ez a példabeszéd az Isten és a bűnös kapcsolatát ábrázolja. S helyesebben inkább az irgalmas atyáról kellene elnevezni ezt a történetet, mert ő a főszereplő.

Ez a példabeszéd nemcsak szép, de szinte minden részletében hordoz üzenetet minden idők minden krisztushívő emberének.

A történet a fiatalabb fiú és az atya szakításával kezdődik. A fiatalabb fiú önálló életet akar élni. Ezért minden kapcsolatot megszakít apjával. A fiú elköltözik egy távoli vidékre.

A kettőjük szakítása rámutat a bűn igazi természetére. A bűn lényege, az Istennel való teljes szakítás. Sajnos a legtöbb ember tudatában úgy jelenik meg a bűn, mint bűnös cselekedetek összessége. Pedig nem ez, hanem a bűnök gyökere! Ahogy a fiú bűne nem abban áll, hogy valami rosszat tett apjának, hanem, hogy teljesen szakított vele, úgy a bűn sem a bűnös cselekedetekből áll, hanem abból, hogy az ember gyökerében szakad el Istentől. Vagy legalább is lazít Istennel való kapcsolatán. A bűnök ennek az elszakadt, illetve meglazított állapotnak a vadhajtásai.

Ha figyelmesen hallgattuk az evangéliumi szakaszt, észrevehettük, hogy az atya nem tartja vissza a fiút egyetlen szóval sem. Ugyanígy az Isten sem tart vissza senkit a bűntől, mert tiszteletben tartja szabad akaratunkat, azt az ajándékát, amellyel az embert a teremtés koronájává tette.

Az atyával való szakítás, az atyai ház elhagyása után, a fiú sorsa rosszra fordul. Elfogy a pénze, és éhínség áldozata lesz. Elszegődik disznópásztornak, ahol még a disznók moslékából sem ehet.

A példázat itt mesteri módon mutatja be az Istennel szakító bűnös, embert megalázó sorsát, s hihetetlen mélyre történő, nem is annyira anyagi, hanem erkölcsi süllyedését.

De ebben a mélyre süllyedt állapotban a fiúnak eszébe jut az atyai ház, ahol még egy béresnek is, különb a helyzete, mint neki. Ám tudja: hogy azok után, ami történt, nem mehet haza csak úgy, hogy íme, hazajöttem. Egész úton ismételgeti, az „Atyám, vétkeztem az Ég és Te ellened, nem vagyok méltó…” szavakat, amiket majd atyjának mond.

Ha elfordul az ember Istentől, utána nem fordulhat csak úgy vissza hozzá, azt mondva: Bocs' Isten, mától kezdve jó fiú leszek. Ahogy a fiú csak reménykedik abban, hogy atyja legalább, a béresek, közé befogadja, - úgy az ember is csak reménykedhet abban, hogy Isten megbocsát neki. Egyáltalán nem magától érthető, hogy Isten csak úgy megbocsát. Egyáltalán nem természetes, hogy a gyóntatószékben két perc alatt el lesz intézve majd minden.

Ezután az atya kerül a színre, aki hazatérő fiát meglátja. Talán minden nap hosszú percekig kinn állt a kapuban a látóhatárt kémlelve, hogy jön-e már haza a fia. Mikor meglátja, eléje szalad, hogy ezzel is elvegye az attól való félelmét, hogy nem fogadja majd vissza. Nem korholja, nem bünteti meg, hanem megöleli, megcsókolja, a csont és bőr, kiéhezett, koszos fiút. S visszafogadja fiát, nem béresnek, hanem fiának. Drága ruhába öltözteti, s örömében lakodalmat rendez, fiának.

Így bocsát meg nekünk is Isten. Így várja haza minden nap a tőle elszakadt, lelkileg, erkölcsileg lerongyolódott embert. Ha haza, ha Hozzá tér, és kimondja a „vétkeztem atyám, az Ég és Te ellened.” Nem büntet, hanem elénk siet, és magához ölel.

De a történet nem fejeződik be, a lakoma rendezésével. Folytatódik az idősebb testvér hazatérésével, aki nem akar bemenni, nem akar megbocsátani testvérének. Az atya hozzá is kijön, elébe megy, mint kisebbik fiának. Kérleli őt, hogy menjen be. Az atya e megnyilatkozásában fontos meglátni azt, hogy az örömünnepség nem a kisebbik fiú szertelen, bűnös életének a szentesítése, hanem hazatérésének ünneplése. Isten előtt a bűn mindig bűn marad, azt nem lehet kimagyarázni. Isten a hazatérésünknek, a megtérésünknek örül, és nem annak, hogy megbüntethet majd, mert bűnt követünk el.

A történet nyitva marad. Nem derül ki, hogy az idősebb testvér bemegy-e, vagy pedig most ő megy el az atyai háztól. Ez a nyitott történet felteszi nekünk is a kérdést: hajlandók vagyunk-e megbocsátani az ellenünk vétő embertársainknak, vagy nem. Mert ha nem, éppúgy elszakadunk Istentől, mint a kisebbik fiú. Ha igen, abban az örömben lehet részünk, mint a tékozló fiúnak hazatérésekor.

Napjainkban igen sokan hangoztatják helytelen értelemben a megbocsátást. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy az ellenünk naponként vétőknek elnézzük, szó nélkül tűrjük, és szabad kezet adunk ahhoz, hogy tovább folytassák az egyén és társadalomellenes, nemzetpusztító cselekedeteiket. Hanem azt, hogy akik ki tudják mondani, hogy vétkeztem Atyám, az ég és Te ellened, s honfitársaim ellen, azoknak bocsássunk meg. Úgy érzem, hogy ezeknek mi is, a példabeszédbeli atyához hasonlóan, boldog örömmel bocsátunk meg, és testvéri szeretettel öleljük magunkhoz őket, és akkor örömteli lesz húsvéti ünnepünk, és boldogabb mindannyiunk élete.

Ámen