A gubbiói farkas éneke
Milyen
jó meglapulni ennek az embernek karjai közt.
Milyen
jó idesimulni ösztövér testéhez.
Milyen
jó lustán, kedveskedőn nyalogatni a kezét meg az arcát.
Milyen
jó hosszan belemélyedni szeretet-barna szemébe.
Milyen
jó hallgatni szíve dobogását meleg, mély, nyugodt szíve-dobogását.
Eddig
nem értettem magamat.
Nem
értettem, mi az az erő,
az
a kéjekre szomjas vad erő,
ami
űz, hajt az emberek ellen.
Most
már tudom.
Azért
harcoltam eddig mindenki ellen,
mert
azt akartam, hogy legyőzzenek.
Azért
szaggattam ízekre annyi embert,
mert
azt vártam, hogy megszelídítsenek.
De
a testük nem volt elég meleg ahhoz,
hogy
odabújjak mellé,
és
a kezük nem volt elég szelíd ahhoz,
hogy
megnyalogassam,
és
a szemük nem volt elég tiszta ahhoz,
hogy
megbabonázzon,
És
a szívük nem volt elég nyugodt és mélydobogású,
hogy
lecsendesítsen és álomba andalítson.
Megöltem
őket,
mert
nem voltak ilyenek, mint ez az ember.
Megöltem
őket,
mert
nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy megalázkodjam előttük.
És
én úgy szeretek
