Kedves Testvéreim!
Amikor Félix atya kérésére
szeretném elmondani a hivatásom történetét, hogy hogyan lettem ferences, ezt
abban a hitben teszem, hogy a történet elsősorban nem rólam szól, hanem az
Úristen működését lehet meglátni benne.
23 évvel ezelőtt születtem egy
vidéki kisvárosban, nem vallásos családban. A nagyszüleim tanárok voltak, és
őket a kommunista rendszer, választás elé állította: vagy a hitüket
gyakorolják, vagy megmarad az állásuk – a kettő együtt nem lehetséges. Így
aztán, ha nem is tagadták meg a hitüket, de nem is gyakorolták, és a szüleimet
sem aszerint nevelték. Amikor megszülettem, engem sem kereszteltek meg, nem a
vallás elleni tiltakozásból, hanem mert ez az már ő életükből is kimaradt. Az
életem első tíz évében Istenről, Egyházról még csak nem is hallottam. Azért el
kell mondanom, hogy a családomban csupa jó, igaz ember vett körül, akik
szeretetben éltek és becsületesen dolgoztak. Ha imádkozni nem is tőlük
tanultam, de azokat az emberi alapokat, amelyekre később a hitem fel tudott
épülni, mindenképp nekik köszönhetem.
Aztán a családunk Budapestre
költözött, és nem messze innen, a Városmajorban egy állami iskolába kezdtem
járni. Itt kaptam az első meghívást az Úristentől. Ebben az iskolában dolgozott
ugyanis egy tanárnő, aki könyvtáros volt ott, és délutánonként, tanítás után
hittanórát tartott a katolikus gyerekeknek, így több osztálytársamnak is. Magam
se tudom, hogyan, de valahogyan én is odavetődtem egy ilyen hittanórára – aztán
egyre többször. Nagyon érdekelt, amiről ott szó volt. A többiek elsőáldozásra
készültek, és elég hamar kiderült, hogy én még meg se vagyok keresztelve. A
hitoktató tanárnő felajánlotta, hogy külön is foglalkozik velem, hogy utolérjem
a többieket. Nagy örömmel igent mondtam. Ő segített bekapcsolódni a plébániánk
életébe is. Elkezdtem vasárnapi szentmisére járni. 11 éves voltam, amikor
megkeresztelkedtem, egy héttel utána pedig elsőáldozó lettem.
A szüleim eleinte egy kicsit
távolságtartóan nézték a templomba-járásomat. Talán azt is gondolták, hogy egy
gyerekes lelkesedés ez, ami majd elmúlik. De mégsem múlt el – és akkor bennük
is megmozdult valami. Idővel – anélkül, hogy erre kértem volna őket – ők is
el-eljöttek szentmisére. Tagjai lettek egy plébániai felnőtt hittancsoportnak,
és megfelelő felkészülést követően ők is megkeresztelkedtek, egyházi házasságot
kötöttek. Van egy húgom, aki abban az évben született; ő már ebbe az újraéledő
hitű családba érkezett. Nagyon nagy ajándéknak tartom, hogy ennek a folyamatnak
a részese lehettem.
A Gondviselés úgy vezetett
tovább, hogy az általános iskola után a szentendrei Ferences Gimnáziumba
kerültem. Nagyon szép és meghatározó hat év volt, amíg oda járhattam. Ott
találkoztam először ferencesekkel, akik a tanáraink voltak. Bizonyára sokan
ismerik pl. Viktor, Károly, Menyhért atyát. Az első években még csak a tanárt
és a papot láttam bennük. Szent Ferencről nemigen tudtam, legfeljebb néhány
sokat idézett történetet. De egy nyári táborozás alatt valaki a kezembe adott
egy füzetet. Az volt a címe: Szent Ferenc művei. Abban az időben egyre
komolyabb, egyre feszítőbb kérdés volt bennem az, hogy hogyan imádkozzam.
Keresgéltem a szavakat, amelyekkel megszólíthatom az Istent – de a legtöbb
szavamat nem éreztem igaznak. Ebben a füzetben viszont rátaláltam Szent Ferenc
imádságaira, és úgy éreztem, hogy itt a válasz a keresésemre. Soha még ember
így nem imádkozott – gondoltam. Egy életrajzírója később azt írta róla: „Nem
annyira imádkozó ember volt, inkább ő maga volt az imádság”. Én is valami
ilyesfélét tapasztaltam meg Szent Ferenc egyszerű, mégis nagyon mély
imádságaiban. Sok időt töltöttem velük, templomok csöndjében, vagy otthon,
esténként, és ezek azóta is elkísérnek. Felismertem, hogy ez az ember nem akart mást, mint az evangélium szerint élni. Ez
elgondolkodtatott: és én mit akarok? Mert másnak nincs értelme. Igazi értelme
nincsen…
Ekkor már más szemmel néztem az
iskolában tanító testvérekre. Hiszen ők ennek a Szent Ferencnek a családjához
tartoznak! Lassanként világossá vált előttem, hogy az Úr nekem is ebben a családban,
ebben a testvéri közösségben készített helyet. Érettségi előtt jelentkeztem a
Rendbe, és még az év szeptemberében elkezdtem a jelöltséget. Három és fél éve
vagyok a közösségben. Most az a feladatom, hogy teológiát tanulok, és amellett
magyar-latin szakos hallgató vagyok az egyetemen. Nagy kihívás, hogy azok
mellett a feladatok mellett, amelyekkel az iskolák járnak, ne tévesszem szem
elől az „Egy Szükségest”, Krisztust – hogy találékony legyek a Vele való
kapcsolatban, és megtaláljam a személyes imádság idejét is.
Kedves Testvérek, az Úr Jézus a
mai evangéliumban azt mondja az ő életéről: „senki sem veszi el tőlem, hatalmam
van rá, hogy odaadjam”. Milyen csodálatos, hogy ez a hatalom, ez a szabadság a
miénk is – nemcsak egy életút kezdetén, hanem napról napra szabadok vagyunk rá,
hogy odaadjuk az életünket az Istennek. Nem választhatunk mindent – de arra az egyre, amire meghív, valóban érdemes igent
mondanunk. Bizalommal kérem a kedves testvérek imádságát, hogy ezt az igent
valóban egész szívvel mondhassuk ki napról-napra. Amen.
