Pelbárt atyáról
(Excellenciás Érsek Úr!
Főtisztelendő Plébános Úr!
Igen Tisztelt Polgármester Úr!
Valpo mélyen Tisztelt lakói!
Szeretettel köszöntöm önöket Nagy
Szülöttükről, Lukács Pelbárt atyára történő emlékezés alkalmával.)
Hvaljen Isus i Marija!
Na vijeke!
Preuzvišeni Oče nadbiskupe!
Prečasni
oče župniče!
Poštovani
gospodine gradona čelniče!
Dragi
građani Valpova!
Srdačno vas pozdravljam s povodom sjećanja na oca,
franjevca Pelbárta Lukács.
Gyermekkoromtól fogva szerettem
a ferenceseket. A közigazgatásilag Jászberényhez tartozó Boldogházán születettem.
Jászberényből vonattal jártak ki a ferencesek misézni. A várakozási időt nálunk
töltötték. Sokan voltunk testvérek Szüleinkkel beszélgettek, velünk meg
játszottak.
Az egyik vasárnap délután Pelbárt atya a
harmad-rendieknek tartott ájtatosságot. Megkért, hogy menjek vele és ministráljak.
És készséggel mentem. Szuggesztív erejű, tüzes, lelkes beszéddel ecsetelte,
hogy mint közelednek egymás felé a bélpoklos és Ferenc, a délceg lovag, és mi
megy végbe Szent Ferenc lelkében, és mint öleli át, csókolja meg Szent Ferenc a
bélpoklost és adja oda a bélpoklosnak előkelő palástját. Olyan nagy hatással
volt rám, hogy elhatároztam, hogy ha felnövök én is követője leszek Assisi
Szent Ferencnek, és ilyen ferences leszek, mint Pelbárt atya. És Isten
kegyelméből azzá is lettem.
Közlekedési problémák miatt kerültem a Jászberényi
Szeráfi Kollégiumba. Itt Pelbárt atya volt a helyettes magiszter. Vidám
hangulatú életet teremtett a Kollégiumban. A nevelésben a játékos, a szeretetmódszert
alkalmazta. Sokoldalúan foglalkozott a kollégistákkal. Pergős kollégista
indulót szerkesztett, a japán himnusz: „Napkeleti vizeken hömpölyög az ár”
dallamára, amelynek szövegéből már csak ilyen töredékek élnek bennem: „óh,
Szent Ferenc atyánk a harcban segíts, zengje a nap himnuszát derűs életünk” és
még a refrén: „Szent Ferenc atyánkért meghalunk, ha kell!”
Szerette a fiatalokat és mi, fiatalok is,
viszontszerettük őt. Rajongtunk érte. Emlékezetesek voltak a közéleti szereplései
is. Ezért az előjárók, bölcs előrelátásából a háború után áthelyezték Hatvanba.
Mesélték, hogy mily eredményesen foglalkozott itt is a fiatalokkal. Kiss Szaléz
atyával együtt építették az országos katolikus ifjúsági mozgalmat, a KEDIM-et.
Ezért őt is letartoztatták 1946. május
6-ról 7-re virradó éjszaka. A hírhedt Andrássy út 60-ba szállították. Az
embertelen kínzásokról, amikben része volt, most nem szólok, hiszen ezek
mindenütt azonosak voltak a kommunista rendszerekben. Több esetben előfordult,
hogy ha nem tört meg a fogva tartott, ledobták az emeletről, és az illető szörnyethalt
az udvar kövezetén. (Reggelre, persze, mindig eltűntették a nyomokat.)
Végül a magyar hatóságok átadták a
letartozottakat a szovjeteknek. Ott, további alapos megdolgozás után, ruszin tolmács
közvetítésével, felolvasták a fogvatartottak elleni vádakat. Majd következtek
az újbóli kínzások, és az aláírások. Aki nem írta alá, annak azt mondotta a
vallató, hogy majd odateszek egy keresztet, azzal a megjegyzéssel, hogy az
illető analfabéta.
A letartóztatottak egyik részét halálra,
másik részét kényszermunkára ítélték. Szaléz atyát halálra, Pelbárt atyát
kényszermunkára ítélték.
A kényszermunkára ítélteket, 1900 rabot,
90-esével bevagonírozták. Összekötözve, embertelen körülmények között Lembergbe
(Liov) szállították őket. A halottakat kb. 100 km-ként kiszedték és kidobták a
földre és a vonat továbbhaladása után a vasutasok eltakarították őket.
Lembergben újból szortírozták őket. Az
orvos megvizsgálta őket munkabírás szemszögéből, és vörös festékkel megjelölt
minden rabot a hátsó részén. A politikai foglyokat Finn Karéliába, a Ladoga-tó
melletti gulágra vitték. Megérkezésükig, közülük 10 vagonnyi, 800 rab halt meg.
Az odaszállítottak közt 210 volt a magyar. Amikor, 5 év múlva felszámolták már
csak 3 volt élő.
Itt, fakitermeléssel, farönkök
kiásásával, hordásával, fűrészelésével, vagonokba rakásával dolgoztatták a
rabokat. Élelmük jól kimérve, csalánleves és száraz, fekete, sárszerű kenyér
volt. Így raboskodott, dolgozott szörnyű körülmények között Pelbárt atya.
Télvíz idején egyre jobban legyengülve. A 40 fokos hidegben, rongyos ruhában
dolgozó Pelbárt atyának egy ortodox pap dobott oda egy még használható melegebb
kabátot. És esténként, az egyre fogyó rabok, keresztények és nem keresztények
együtt imádkozták a zsidó rabbival a rózsafüzért, kérték a Szűzanyát, hogy
imádkozzon értük, most és haláluk óráján. És a „Most segíts meg Mária” imát is.
Pelbárt atya hihetetlenül legyengülve,
több napon át szenvedve, nyelni sem tudott már, a vértanúk koronájával, 1948.
április 18-án lépett át az örökkévalóságba. Nyugodjék békében. És legyen mielőbb
a boldoggá avatottak karában.
Az Oroszországi Föderáció Legfőbb
Ügyészsége már 1993. május 25-én rehabilitálta. A püspöki konferencia 2010.
december elején döntött arról, hogy támogatja az 1944 és 1954 között
vértanúságot szenvedett ferences atyák oltárra emelésének ügyét. Ámen
(Kérem, legyenek büszkék Valpo Nagy Szülöttére
és őrizzék hűen emlékét.
Köszönöm figyelmüket.)
Molim vas budite ponosni na fra Pelbarta koji je bio rodom iz
Valpova, čuvajte mu uspomenu vjerno.
Hvala
na pažnji.
Hvaljen Isus i Marija!
Na
vijeke!
F. F.
