6. évközi
vasárnap. B 2015
Bevezető
A mai, évközi 6. vasárnap evangéliumi
szakaszában a leprás meggyógyításáról hallunk majd. Jézus szeretettel fordult a
gyógyíthatatlan beteg felé. És mi hogyan fordulunk betegeink felé, a
gyógyíthatatlanok felé? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!
Kirié
litánia
Urunk Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy
nincs bennünk kellő szánakozó szeretet az elesett emberek iránt. Uram
irgalmazz!
Urunk Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy
nem látogatjuk gyakrabban még a beteg szeretteinket sem. Krisztus kegyelmezz!
Urunk Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy
a gyógyíthatatlan betegekhez alig van együttérző, erősítő és vigasztaló szavunk
és tettünk. Uram irgalmazz!
Evangélium
után
A lepra szörnyű betegség. Jézus korában
is az volt, sőt egyenlő volt a halállal. Aki ebben betegedett meg, az élő
halottnak számított. A kilátástalan élet reménytelenségben elszegényített ember
képe jelenik meg előttünk az evangéliumi leprásban. Egy gyógyíthatatlan beteg ember
áll előttünk, akiben nem csak igen erős életösztön, élni akarás található, de
még ennél is sokkalta nagyobb bölcsesség és hit, mely őt Jézushoz vezeti. És
micsoda hit azokban, akik őt Jézushoz segítik.
Az evangéliumi jelenet jól alkalmazható
a mai ember sajátos vonásainak megrajzolására is. Korunk emberei közül, sokan
kezdik fölfedezni saját magukon a gyógyíthatatlanul beteg lelkület jeleit. Az
önmagától is elforduló, de kitaszítottságát és magányát el nem fogadó, reménytelenségébe
bele nem nyugvó ember tüneteit. És keresi a megoldást, a kiutat. És mily gondviselésszerű,
mindig akadnak olyan emberek, akik miként a bibliai süketet, őt is Jézushoz vezetik.
A fordulat éve óta egyre bővül azoknak a
száma, akik fölismerik, hogy Jézusban van az efféle betegségükből való gyógyulás
lehetősége, és ezt a lehetőséget el nem szalasztva jönnek Jézushoz. És miként a
bibliai leprás, úgy ők is gyógyulást és életörömöt találnak a Szabadítóval való
találkozásban.
Ugyanazt teszik, amit az evangéliumi
ember: leborult Jézus előtt és kérlelte. - A gesztus és a szó együtt
tanúskodnak arról, milyen mélységes meggyőződésből fakadó hit lakik ebben az
emberben. Ő nem csak valamit kér, nem is csupán részvétre, együttérzésre szomjas,
nem elégszik meg a jámbor rabbi imádságos közbenjárásával, vagy vigasztaló
szavaival, hanem olyan hitvallást tesz, mely egyszerre beszél Isten nagyságáról
és az ember bizalmáról.
„Ha
akarod, te meg tudsz tisztítani engem.”
Milyen utat járhatott be ez az ember,
mire eljutott erre a fel-ismerésre? Hányszor tapasztalhatta kortársai megvető,
esetleg lesajnáló pillantásait. A kitaszítottságot, az emberségéből
kiforgatott, embertelen sorsot. Mi minden fogalmazódhatott meg a lelkében, ami
erre a hitvallásra késztette.
Mindezek a jelenségek, s tapasztalatok
jelen vannak a mai ember életében is. Nem kell távoli vidékekre mennünk, hogy
lenézett, megvetett, kitaszított, emberségében megalázott emberekkel
találkozzunk. Kik ők? Nem sorolom fel őket. Úgy gondolom ugyanis, hogy mindenki
számára más és más. Hogy számodra ki, vagy kik, azt csak Te tudod Testvérem.
A kérdés inkább az, hogy megvan-e
bennünk Jézus lelkülete, akiről ezt jegyezte fel az evangélium: „megesett rajta a szíve, kinyújtotta a
kezét, és megérintette”.
Az evangéliumot hallgató, s üzenetét
közvetítő embernek is szüksége van arra, hogy fölismerje Jézus isteni erejét,
és képes legyen megtenni az evangéliumi mozzanatot: térdre borulni Jézus előtt,
megvallani az ő nagyságát és merjen kérni lehetetlennek tűnő dolgot is.
A süketnéma kérésére az Úr Jézus válasza
nem lehet más, mint a szeretet gyógyító parancsa: Akarom! Tisztulj meg! Hiszen ezért jött, ez az ő messiási küldetése,
hogy szabadulást hirdessen a raboknak, gyógyulást a betegeknek. Ezt nem csak prédikálta,
hanem meg is tette. Nem csak szólt az evangéliumban szereplő beteg emberhez, hanem
kinyújtotta segítő kezét és meg is érintette. Pedig jól tudta, hogy a leprást
nem szabad megérinteni, mert maga is tisztátalan lesz.
De ezzel a tettével is jelzi, hogy benne
valami új jelenik meg e világban. Ő megtisztulást, újjáteremtést hoz e világba,
és azért érinti meg az embert, átvitt értelemben is, hogy ami tisztátalan, az
legyen egészen tisztává.
Ma, amikor töménytelen sok a gond, a
probléma, a baj, az aggodalom, betegeket Jézushoz vivő evangéliumi emberekre, van
szüksége e világnak, akik nem csupán megállapítják a pusztító bajokat, az emberiséget
reménytelenségbe és kilátástalanságba taszító sebeket, de ki is nyújtják segítő
kezüket a bajba jutott ember felé, megérintik és meg is gyógyítják.
Mert van erő és van gyógyszer a kezünkben
a sebek és betegségek gyógyítására, a háborús pszichózis világméretű szításának,
s magának az ártatlan életeket kioltó, háború megakadályozására, a világméretű
szegénység leküzdésére.
És mi is ez az erő és gyógyszer. Nem mi,
hanem ki! Jézus! Emlékezzünk! A legfontosabb gyógyszer az, hogy nem feledkezünk
meg arról, hogy mi is gyógyult emberek vagyunk, s hálára kötelezettek. Azt a
Jézust kínáljuk a világnak, aki minket is meggyógyított, aki egyedül volt képes
nekünk is az élethez reményt és örömet adni és ezt fenntartani bennünk évtizedeken
át, s ma is.
A meggyógyított emberről azt írja az
evangélista: „alighogy elment, mindenfelé hirdetni és híresztelni kezdte a
dolgot”. És ennek az lett a következménye, hogy „mindenünnen özönlöttek
Jézushoz az emberek”.
Jézus bennünket is valami hasonló tanúságtételre
hív, tanításának mindenfelé módon történő hirdetésére és híresztelésére, hogy
mindenünnen özönjenek Hozzá az emberek.
Ámen
F. F.