2015. január 2.
A liturgikus év folyamán gyakran
találkozunk Keresztelő János személyével. A mai evangéliumi szakaszban az Úr
Jézusról tett tanúságtételéről olvastunk.
Először azt kérdezik tőle, hogy ő-e a
Messiás, majd Illésnek gondolják s végül az eljövendő prófétának. Mindhárom
kérdésre azt válaszolja János, hogy „Nem vagyok.”
Önmagáról azt vallja, hogy ő az a
pusztában kiáltó hang, akinek feladata az Úr érkezésének előkészítése. Amikor
tehát János önmagáról és küldetéséről vall, akkor mindezt Jézushoz viszonyítja.
A kérdések arra utalnak, hogy a zsidók
meglehetősen jól ismerik János személyét, tudnak tanításáról és arról is, hogy
miért keresztel. Ezzel szemben semmit sem tudnak még Jézusról, aki már ott áll
a nép körében, de akinek a nyilvános fellépése csak János küldetésének
befejezése és vértanúsága után kezdődik el.
Amikor keresztény emberként önmagunkról
szólunk, akkor ennek is olyan tanúságtételnek kell lennie, amelynek alapja a
Jézus Krisztussal való kapcsolatunk.
Életünk belőle forrásozik és őrá mutat.
Krisztus a viszonyítási pontunk, és ő az a sziklaszilárd alap, akire építjük
életünket. Úgy kapcsolódunk hozzá, mint szőlővesszők a szőlőtőhöz, belőle
élünk.
Az új esztendővel Isten lehetőséget ad nekünk,
hogy megújítsuk kapcsolatunkat vele. Az év minden napján Isten az ő üzenetének,
tanításának új magját ülteti el szívünkben. Gondoskodnunk kell e mag növekedéséről.
Ámen
