„A kövek
beszélnek"
Bevezetés
Tegnap még Jézus Krisztus születéséről hallottunk, ma
pedig már időben jóval későbbi eseményről, Jézus e Földről való távozása után
született fiatal keresztény közösség, az egyház első vértanújának égi születéséről
hallunk majd.
A hit megvallásában, a keresztények számára örökké élő
példakép, a megkövezőinek megbocsátó Első Vértanú. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket,
hogy életpéldájából mi mit és hogyan valósítunk meg.
Kirié
litánia
Urunk Jézus
Krisztus! Te mondottad: Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért.
Valóban azoknak tarjuk mi őket? Uram irgalmazz.
Mit teszünk mi
napjaink üldözött keresztényeinek sokaságért. Krisztus kegyelmezz.
Hiszünk mi
abban, hogy a keresztények kiontott vére a kereszténység magva? Uram irgalmazz!
Evangélium
után
Milyen szomorú szerep hárul a kövekre nemegyszer a
történelem folyamán. Még a Szentírásban is sokszor csak dicstelen szerep jut
ne-kik. A sátán is kezébe vette a köveket Júdea sivatagában, és arra csábította
Jézust, hogy változtassa át azokat kenyerekké.
Az is megtörtént, hogy Jézus ellenségei köveket
ragadtak és gyilkos szándékkal támadtak Isten küldöttjére.
Még arra is hajlandók lettek volna, hogy halálra
kövezzék a házasságtörő asszonyt.
Pedig az Isten egészen más szerepet szánt a köveknek.
Emlékezzünk a virágvasárnapi bevonulásra, amikor Jézus
ellenfelei megirigyelik a feléje kiáltott hozsannát! Kifogásukra ezt feleli: Ha
ezek az emberek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.
Vagy gondoljunk arra a jelenetre, amikor Péter
vallomást tesz Jézus istenfiúi küldetéséről, mire Ő ezt válaszolja: Te Péter
vagy és erre a sziklára építem egyházamat.
A kövek tehát ártatlanok, csak azok a kezek a bűnösek,
amelyek gyilkos szándékkal dobálják István diakónus felé.
Nincs tragikusabb eseménye az emberi történetnek, mint
amikor kövek repülnek az igazság, a szeretet hírnökei felé.
Megdöbbentő az emberi elvakultság, vallási
vakbuzgóság, ami nem értékeli a lelkes erőfeszítést, amely előbbre viszi az
emberiség életét. Beleragadnak, olykor önző érdekek miatt a tegnapok sarába, és
az ehhez való makacs ragaszkodással útját állják a fejlődésnek.
Ez történt az evangélium indulásakor is. István diakónus
azok közé tartozott, akik felismerték Jézus tanításának többletét a mózesi
törvényhez hasonlítva. A régi rend hívei ebben áruló, ellenséges mozdulatot láttak,
és tehetetlenségükben erőszakkal akarták eldönteni az igazságot.
Már maga a tény, hogy igaz szavaira kövekkel
válaszolnak, bizonyítja gyengeségüket. Lehet ugyan az igazság ellen kövekkel
hadakozni, csak egyet nem lehet: győzelmet aratni fölötte.
István diakónust betemethették ugyan a kövek, de Jézus
ügyét meg nem semmisíthették. Beépültek az Egyház alapzatába. Miként a kereszt
is győzelmi jellé fényesedett, úgy a kövek is tündöklő drágakövekké változtak a
hős vértanú szeretetének tüzében.
Akiért, amiért életet áldoznak, az méltán kelti fel az
emberek figyelmét. Minden vértanú odaállhat a betlehemi barlang mellé, mert az
angyalok nemcsak Isten, de az ő dicsőségüket is hirdetik. Nincs nagyobb
dicsőség, mint az igazság és szeretet ügyéért áldozni a drága életet.
Vértanú rendi testvérem mondotta vallatóinak: „Kereszténységünk
és magyarságunk egyaránt szent nekünk, s ezeknek az értékeknek a védelmében
mindenre készek vagyunk." Életével bizonyította: a vértanúságra is.
Hivatásom ébresztője olyan indulóra tanított
bennünket, kollégistákat, amelynek refrénje ez volt: „Szent Ferenc atyánkért
meghalunk, ha kell!” Nemcsak énekelte, hanem meg is tette. Finn-Karéliá-i
gulágon oda is adta érte életét.
Velem egyidős, Krisztust az emberek előtt megvalló
életéért, az Eucharistiát beteghez vivő paptestvérem életét 32 kegyetlen
kézszúrással oltották ki a bérgyilkosok.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a haldokló vértanú az
Úr Jézus példáját követő, megkövezőiért is imádkozó nemes tettét. Uram ne ródd
fel nekik bűnül!
Igaz, hogy a nagylelkű, megbocsátó szeretet a
keresztények életében sem tudta mindig legyőzni a bosszúvágyat. Mégis azt kell
mondanunk: Egyházunk sohasem lehet hűtlen az evangélium alapelvéhez. Sohasem hirdethet
bosszú hadjáratot, hogy megtorolja legkedvesebb gyermekeinek szenvedéseit, s
halálát.
Gondoljunk csak Mindszenty bíborosra, akit cinikusan
ma 66 éve tartóztattak le a kereszténység legszentebb kettős ünnepének másnapján.
Amikor hosszú rabságából 56-ban kiszabadult, az ország népéhez intézett első
szavai között ott voltak eme szavai is: "Szívemben nincs bosszúérzés és
harag senkivel szemben sem!" És elragadtatással szólt a történtekről:
„Csodálatraméltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. – mondta - A
világtörténelemben példátlan ez a szabadságharc; minden dicsőséget
megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért!”
A szabadságharcot vérbefojtók utódai, még ma sem adják
meg nekik, az őket megillető dicsőséget. Még a méltóképpen emlékezni, ünnepelni
akarókat is annak idején kegyetlen terrorakciókkal büntették.
A bosszúállás nem erény! Soha nem eredményez semmi jót!
Nincs rajta Isten áldása.
Az István felé repülő köveken sem volt áldás. Az áldás
mindig azokra száll, akik a hős vértanúhoz hasonlóan kiállnak igazuk mellett,
és megvallják Jézust az emberek előtt.
Ámen F. F.
